Nemcsak akkor fagy le gyógyító énem, ha a saját személyemet éri támadás.
Akkor is lebénulok, ha valakinek egy másik ember felé irányul az agresszivitása. Lélekingám akkor fagy le leginkább amikor egy édesanya pusztító indulatokkal közeledik a saját gyermeke fel. Az elutasítások a legváltozatosabb formában ölthetnek testet.
Gyakran -kívülről- minden normálisnak látszik. Azonban hirtelen nyilvánvalóvá válik a negatív indulat.
Lélekingám teljes mozdulatlanságát éreztem akkor is, amikor egy anya azt kérte tőlem, hogy írjak fel hormonkészítményt a 11 éves leányának, hogy a leány ne nőjön tovább. A megdöbbenésem annyira erős volt, hogy először azt hittem, hogy kommunikációs zavar van közöttünk és nyelvileg nem értettem jól az anya kérését.
A kisleány teljesen egészséges, normális tizenegy éves méretű, arányos, szép leányzó volt. A mama arra panaszkodott, hogy az elmúlt nyáron a leány nagyon sokat nőtt. Azon aggódott, hogy a leánya túl magas lesz. (Hogy mihez képest az nem derült ki számomra.)
Amikor a többszörös egyeztetés után kiderült, hogy nyelvileg helyesen értettem a mama kívánságát akkor továbbra is csak a döbbenetet és lélekingám totális lefagyását éreztem. Azt latolgattam mekkora indulatok lehetnek ebben az anyában, aki nem akarja, hogy a leánya megnőjön a maga természetességében. Mit szeretne, hogy milyen kicsi legyen a leány? Talán olyan kicsi, hogy meg se szülessen? Tűnjön el teljesen?
Gyógyító énem teljes bénultságában még azt az ízetlen tréfát is elsütöttem, hogy törje el a gyermek lábát, mert az kevésbé egészségtelen, mint a hormonok szedése. Kínában ez bevált gyakorlat a nők lábát szorosan lekötözni, adott esetben eltörni a csontot és ezzel akadályozni meg, hogy a leánygyermek tovább nőjön. A mama meg sem rezdült. Bólogatott. Ettől tovább erősödött a tehetetlenség érzésem.
Mivel lélekingám teljes bénultságban volt, kénytelen voltam újra pótcselekvést folytatni. Megajánlottam, hogy a gyermek magasságát az előttünk álló nyáron többször megmérjük és nyár végén meglátjuk, hogy milyen problémával is állunk szemben. Komolyan megfordult a fejemben, hogy a Gyermekvédelemi Osztályhoz is fordulok érzékelvén, hogy az anya- akarva vagy akaratlanul ártani szándékozik a saját gyermekének. Az anya számomra annyira megközelíthetetlen volt, hogy ezért gondoltam egy harmadik fél bevonását, aki a gyermek érdekeit tudta volna képviselni. Mivel én nem tudtam ebben a helyzetben.
Nyár végén ellenőriztem a gyermek növekedési görbéjét, amely tökéletesen átlagos és normális volt. Pontosan illeszkedett a gyermek saját növekedési görbéjéhez is. Semmilyen kiugró magasságra nem utalt. Ezért egy újabb találkozóra hívtam őket, hogy tovább beszélgessünk a dologról. Nem titkolt célom az volt, hogy szembesítsem a mamát a kívánsága lehetetlenségéről. Arról, hogy a gyermeke ne nőjön meg, az irreális elvárás.
Megpróbáltam volna megértetni vele azt is, hogy az elvárásával csak korlátokat és gátlásokat épít be a gyermekébe. Ez megnyomorítja a leányt, mind lelkileg, mind testileg.
A nyár végi találkozónk eredménytelenül zárult. Én egyáltalán nem tudtam közelebb kerülni a mamához. A gyermek iránt mélységes szánalmat éreztem. A mama úgy tett, mint aki egyáltalán nem érti , hogy mit is akarok mondani. Az én szempontjaimat egyáltalán nem fogadta el. Türelmetlenül legyintett csak és elégedetlenül hagyta el a rendelőmet. Miután kimentek a szobámból csak álltam ott, leforrázva, tehetetlenül. Lélekingám teljes bénultságban volt.
Tudom, hogy a nyárvégi találkozónk után a mama az egyik svéd kollégámhoz fordult azt remélve, hogy tőle megkapja az elvárt hormonfelírást. Innen sajnos tovább nem tudtam követni a leányzó sorsát.
Ez az eset példázza, hogy nem mindig sikerül a lélekingát belendíteni. Néha bizony marad a bénultság és tehetetlenség érzés sajnos.
Te mit csinálsz, amikor tehetetlenül érzed magad? Amikor azt érzed, hogy egy fal van közted és beteged között és nem működik a kommunikáció?