Néha előfordul, hogy egy-egy beteggel való találkozás során megbénulok, mert annyira váratlanul ér a hatás a beteg részéről, hogy hirtelen nem tudok egyáltalán reagálni. Ilyenkor teljesen kiürül az agyam, érzelmeim lefagynak és mozdulatlanná válok.
Ezekben a helyzetekben nagyon nehéz belendíteni a lélekingámat, hogy valamiféle aktivitást, reakciót mégiscsak produkáljak. Akaratlanul is pótcselekvéseket és mellékes dolgokat teszek, hogy visszanyerjem egyensúlyomat és tudjak adekvátan reagálni a beteg akciójára.
Nagyon nehéz pillanatok ezek mindaddig, amíg a lélekingám átlendül a holtponton és vissza nem tudom szerezni az irányítást a helyzetem felett.
Így történt ez pár hónappal ezelőtt is. Láttam az előjegyzési naplómban, hogy még van öt percem a következő betegem érkezéséig. Azt gondoltam, hogy addig még megtudok nézni egy labor-, vagy röntgen leletet és esetleg megtudok írni egy levelet erről valamelyik betegemnek. Elmélyültem az adminisztrációs feladataimban.
Ekkor jött a hirtelen dörömbölés az ajtómon.
Nem szokatlan, hogy bekopognak a nővérek vagy kollégák, hogy egy egy esetet megbeszéljünk. Így hát most sem tartottam furcsának, hogy kopognak. Bár ez a hang inkább dörömbölésnek hatott, mint konzultációs kopogásnak.
Mielőtt igazán reagálhattam volna hirtelen kivágódott a rendelőm ajtaja és egy fiatal ember nagy felháborodással berontott. Egy levelet lobogtatott a kezében, majd az asztalomra dobta dühösen az orrom elé: „Mi a fene ez a levél?! Neki segítség kell, nem ilyen levelek!”-mondta számon kérően.
Erre – a hirtelen betörésre a békés szobámba- teljesen lefagytam. A fiatal ember rám zúduló negatív indulatai belerántottak egy olyan érzelmi örvénybe, amely megakadályozta, hogy gondolkozzak. A félelem, a menekülési vágy és a felháborodás miatt gyógyító énem teljes bénultságban volt.
Az erőteljes akció viszont felébresztette a saját agressziómat. Ezzel nehéz mit kezdeni itt a rendelőmben és az orvos szerepemben. Legszívesebben azonnal leteremtettem volna, hogy mit képzel, hogy csak így rám tör és követelődzik. Kiabáltam volna vele hangosan és határozottan kilöktem volna a szobámból.
Lélekingám a teljes bénultság -lefagyás pólusán ragadt.
Hosszú percekig is eltartott, mire felocsúdtam. Az első pillanatokban csak a „Hogyan tudok ebből a helyzetből épp bőrrel megmenekülni?” kérdése foglalkoztatott. Kirohantam volna a szobámból legszívesebben segítségért kiabálva.
A következő másodpercekben megpróbáltam felfogni, hogy ki is ez az ember és mit is akar itt. Amikor felismertem, hogy ez Károly, még mindig a bénultság állapotában voltam.
Aztán az agyam el kezdett dolgozni szép lassan. Első gondolatom volt, hogy egyszerűen, de határozottan leszerelem azzal, hogy nyugodtan elmondom neki, hogy ilyen stílusban én nem tudok sem tárgyalni, sem segíteni. Vagy végig hallgatom anélkül, hogy bármit is válaszolnék neki -csak azért, hogy lecsillapodjon és kifogjam a szelet a vitorlájából. Még mindig csupa csupa elutasító, az agresszort ártalmatlanná tevő, elmenekülni vágyó érzésem volt. Gyógyító énem tetszhalott volt. Semmit sem tettem, csak álltam ott némán hosszú pillanatokig.
A passzivitásom miatt Károly felhatalmazva érezte magát arra, hogy folytassa a kérdőre vonást és egyben sort kerítsen a kívánságai felsorolására is. Most azonnal táppénzre és pszichoterápiára van szüksége- mondta
Károly pár nappal ezelőtt keresett meg, engem, hogy segítségre van szüksége, mert a munkáját nem tudja ellátni. Hetek óta hiányzik a munkahelyéről. Egész élete csődben van. Munkája stresszes, családi élete bonyolult. Túl sok felelősség ül a vállán -ezt érzi.
Nyíltan megmondta, hogy alkoholhoz és kokainhoz nyúlt. A szereket olyan mértékben használta, hogy a munkahelyére már nem tudott bemenni. A családjával sem tudott törődni. Emiatt a felesége küldte a rendelőbe, hogy segítséget kapjon.
Ezért kért táppénzes papírt rögtön az első találkozásunk alkalmával, hogy legyen pár napja, hogy össze tudja magát szedni és újra munkaképes legyen. Azt állította akkor, hogy már felhagyott az alkoholizálással és már pár napja kokaint sem használt.
Az én kezem azonban sajnos a táppénz írás vonatkozásában meg van kötve. Annak, aki kokaint fogyaszt és nagy mennyiségű alkoholt annak nem írhatok táppénzes igazolást.
Ezeken az embereken az úgynevezett Függőségi / Drog Ambulancia segít komplex módon. Mind terápiával, mind a megfelelő igazolások megírásával.
Az első találkozásunkkor mindezeket megbeszéltük Károllyal. Megérette a helyzetet és azt állította, hogy neki nincs szüksége a Drogambulancia kezelésére és segítségére, mert ő már leállt a szerek használatával.
(A történethez az is hozzátartozik, hogy Károlyt -pár nappal ezelőtt – már a Pszichiátria Osztály is hasonló indokkal és hasonló javaslattal utasította el: nevezetesen forduljon a Függőségi Ambulanciához.)
Mivel Károly határozottan állította, hogy már nem használ semmiféle szert- kompromisszumos javaslatként felajánlottam neki, hogy csináljunk egy gyors laborvizsgálatot az alkoholra és drogra vonatkozóan. Ha a laborvizsgálat is azt mutatja, hogy tiszta a szervezete, akkor természetesen megkapja a táppénzes igazolást és tudunk neki az alapellátás keretében pszichoterápiát is biztosítani.
Így került sor a laborvizsgálatára.
Károly pontosan tudta mit és miért vizsgálunk. Biztosan még azt is tudta, hogy mit fogunk találni. Vagyis hogy fogunk drogot és alkoholt találni a vérében.
A levél, amelyet én írtam neki s amelyet most nagy indulattal lecsapott az asztalomra arról szólt, hogy nemcsak az első, de a pár napra rá megismételt laborvizsgálat leletei ismételten kokaint és nagy mennyiségű alkoholt mutattak ki a szervezetében. Sajnos ezért nem tudok neki táppénzes igazolást írni, hiába hiányzik a munkahelyéről már hónapok óta. A leletek birtokában javaslomtam neki ismét, hogy forduljon a Függőségi / Drog Ambulanciához. Ott komplex, szakszerű segítséget tudnak nyújtani az ő problémájára.
Ahogy itt és most a ledobott levél felett beszélt, – kihasználva passzívitásomat- lassan mégiscsak felébresztette a gyógyító énemet. A lefagyott, passzív hallgatásomból megértő meghallgatás lett. Az elutasító, negatív érzelmek lassan átfordultak a szolidaritás érzésébe. A lefagyás miatti passzivitásom teret adott számára, hogy ne csak dühét fejezze ki, de hangot adjon tehetetlenségének. Ebből én a segítség kérését hallottam ki. Károly megfogalmazott segítségkérésétől és látva tehetetlenségét végül belendült a lélekingám és lassan, de biztosan kimozdult a lefagyottság állapotából. Gyógyító énem kezdett magára találni és aktivizálódni.
Ahogy a gyógyító énem fokozatosan feléledt és átlendült az aktivitás pólusra rögtön konstruktívan tudtam részt venni a kapcsolatban. Visszanyerve egyensúlyomat párbeszéddé tudtam alakítani az addig egyoldalú vádló szónoklatát. Károllyal együtt ki tudtuk építeni az együttműködésünk kereteit és feltételeit. Meg tudtam értetni vele, hogy nekem, mint alapellátó orvosnak milyen lehetőségeim vannak a segítésre és milyen lehetőségeim nincsenek.
Egy újabb laborvizsgálat,- amit ezután a párbeszéd után , kompromisszumos megoldásként ismét beiktatunk – továbbra is drogot és nagy mennyiségű alkoholt mutatott ki a szervezetében. Így vissza kellett térni ahhoz az alapálláshoz, hogy a Függőségi Ambulancia tud neki segítséget nyújtani és nem én az alapellátásban.
Ezt Károly megértette és megtette a szükséges lépéseket.
Veled is előfordult már, hogy hirtelen nem tudtál reagálni? Mit csináltál akkor?