Egy 45 éves nőnek – Marienek volt bejelentett időpontja hozzám. A nővér, aki foglalta az időpontot azt írta, a látogatás okaként, hogy a beteg segítséget kér, mert mind a testileg, mind lelkileg nagyon fáradtnak, kimerültnek érzi magát. Munkáját nem tudja emiatt ellátni és táppénzre szeretne menni. Ápolónőként dolgozik egy kórházi osztályon.
Mielőtt találkoztam volna Marievel elolvastam a régebbi vizsgálatok dokumentációit.
Láttam, hogy csak az utóbbi fél évben keresett orvosi segítséget- többször is. Azelőtt semmiféle betegsége nem volt.
Egy fél évvel ezelőtt két hétig volt táppénzen. Az ok, akkor is, a kimerültség volt. Az említett táppénz után többször is -időnként a sürgősségi osztályt is megkeresve- kivizsgálásokon esett át mellkasi nyomásérzés, fulladás, ájulás közeli állapotok, szívritmus zavarok miatt. Részletes vizsgálatokon történtek többek között szívére, keringésére, agyműködésére, vérképére vonatkozóan. Mindenhol, minden vizsgálat kizárta a testi betegség okozta bajt.
Mielőtt találkoztam volna vele, az olvasott információk alapján kialakult egy kép bennem -egy modell a fejemben: Marie egy 45 éves nő tipikus életközepi válsággal, amik pánik rohamok képében jelentkeznek nála.
Ezt az életkort és ezt a válságot magam is átéltem. Annyi idős voltam, mint most Marie, amikor úgy éreztem, hogy összecsapnak a fejem felett a hullámok. Elégedetlen voltam az életemmel, perspektívátlannak láttam azt. Nem voltak ugyan pánik rohamaim, vagy lealább is nem emlékszem rá, de drasztikus lépést tettem akkor, hogy változtassak ezeken az érzéseimen: összeszedtem a családomat és elhagytuk Magyarországot. Svédországba költöztünk. Elhagytunk hazát, nyelvet, kultúrát. És valami teljesen más élethelyzetet alakítottam ki akkor.
Marievel való találkozásunk eleinte a szokásos módon zajlott. Ő hamar rátért a különböző testi tüneteinek a taglalására: részletesen beszélt a fulladásos, mellkasi nyomásérzéssel, szapora szívdobogással járó rohamairól, amik ájulás közeli helyzetbe vitték őt. Visszatérő hasfájásai és fejfájásai is voltak. Munkahelyén munka közben többször is előfordult, hogy le kellett feküdnie, hogy az ájulást és az elesést elkerülje.
A szomatikus vizsgálatok negatív eredményei után többször is mondták neki a különböző orvosok, hogy a tünetei pánikrohamok és szorongásra utalnak. A fejével megértette a diagnózist, de semmit sem tudott kezdeni az információval. Marie nem tudta, hogy miért is jelentkezne nála szorongás és továbbra is kínzónak élte meg a tüneteit. Értetlenül állt a jelenség előtt, hiszen azelőtt egy erős, egészséges nő volt. Rendezett családi élete van: egy jól működő házasággal és egy hat éves, teljesen egészséges gyermekkel. Szereti a munkáját, mindig is szerette. Tökéletesen elégedett a mostani életével, semmi okát nem látta annak, hogy szorongjon és hogy pánik rohamok törjenek rá kontrolálhatatlanul.
Ahogy beszélgettünk és hallgattam Marie-t én is úgy ítéltem meg, hogy itt és most válságnak nyoma sincs. Nyugodt, kiegyensúlyozott, értelmes nő benyomását keltette, aki kézben tartja az életét, érzelmileg stabil helyzetben van. Vagyis úgy tűnt, hogy az eredeti modellem, amit az anamnézis elolvasása után állítottam fel, nem állja meg a helyét.
Újra meg kellett lendítenem az ingát a képzelet- tények tengelyen.
Gyógyító énemben feltámadt a kíváncsiság és ezzel párhuzamosan egy új modell körvonalazódott a fejemben: ha egy egészséges nő tipikus pánik rohamokat produkál és most a jelenben nincs semmi, ami kiválthatja a rohamokat, akkor a múltban kellett történnie valaminek, aminek a hullámai most értek ide.
Itt volt az ideje, hogy a fantáziámban kialakult újdonsült képet kiegészítsem tényekkel és megkérdeztem tőle: előfordult-e már az életében, hogy hasonlóan érezte magát: hogy bizonytalan, hogy nincs jól, hogy kizökkent az egyensúlyából, hogy olyan dolgok történnek vele, amit nem tud kontrolálni?
Eleinte nem értette, mire is akarok kilyukadni. Nagyon szép gyermekkora volt, kiegyensúlyozott. Szerető, megértő szülőkkel, jó családban nőtt fel.
Aztán egy kis szünetet tartott , tekintete elsötétült. Majd azt mondta, hogy a bosnyák háború. 15 éves volt, amikor a háború kitört. A falujukat is elérte. Ő 15 éves fejjel sok mindent látott a szörnyűségekből. Szüleivel együtt menekülniük kellett. Ők voltak a faluban az utolsók, akiknek sikerült még a háború elején elmenekülniük, életüket, önmagukat megmenteni. Elhagytak hazát, nyelvet, kultúrát.
Új hazát találtak, új egzisztenciát épített fel a családja. Később Marie maga is férjhez ment és megalapította a saját családját, kialakította a saját egzisztenciáját. Marie egy szót sem beszélt senkivel a háborúról, az akkor látottakról, a menekülésükről és a hátrahagyott életükről, az akkori érzéseiről. Harminc évig.
Amikor újra belendült az ingám a képzelet-tények tengelyen és az új képzeletbeli modellt meg tudtam alkotni és az ahhoz köthető kérdéseimet meg tudtam fogalmazni az esetleges múltban lévő traumára , akkor tudta Marie felidézni az akkori szorongásait, félelmeit, bánatait, amiket harminc éven keresztül elnyomott az emlékeiben. A kérdéseim nyomán tudta összekötni, hogy az akkori traumatikus, szorongató élmények ugyanazok, mint a mostban megélt érzései. Hirtelen, hacsak egy pillanatra is-meg tudott szűnni a hasítás az akkori -15 éves – énje és a mostani énje között.
Nyilván a covid okozta szorongás felerősítette a régen elnyomott, lehasított, szőnyeg alá söpört érzéseket, amik aztán elemi erővel törtek a felszínre -okozva ezzel Marie pánikrohamait.
Az elmúlt félév során Marie a tünetei miatt sok orvossal találkozott, akiknek elmondta panaszait. Sokféle vizsgálaton ment keresztül. Mindenki megállapította, hogy a tüneteit pánikrohamok okozzák, de magyarázatot senki nem tudott találni rá. Nem létezett senki más fejében , az az elméleti modell, hogy múltban kell keresni a traumatikus élményeket. Így senki nem tudott segíteni Marienek a régi emlékeket felidézni és a pánikrohamok kiváltó okaira magyarázatot találni.
Újra és újra beindítottam az ingámat a képzelet-tények tengelyen , újra és újra átalakítottam a fejemben lévő modellt a tényeket megismerve és felhasználva az új modellek megalkotásánál. Ez az ismétlődő folyamat mindaddig tartott, amíg egy működő, ténykekkel kongruens modell született. Szerencsére Marie is megértette, így az ő számára is össze tudtak állni a történések.
Ezek után kapott megfelelő pszichoterápiás kezelést és pár hónap múlva nyugodtabbnak és kiegyensúlyozottabbnak érezte magát. Vissza is tudott menni dolgozni.
Többször is beszéltünk Marievel azóta telefonon és mindketten úgy érezzük, hogy egy különleges kapcsolat van közöttünk.
Neked mikor volt ilyen élményed, hogy rátapintottál a lényegre és valami igazán lényegre törő változást tudtál a betegnél előidézni?