Ahogy ülök szemben a házaspárral és hallgatom őket egyszer csak azt érzem, hogy egy gombóc kezd nőni a torkomban. Egyre határozottabban. Már nem bírok nyelni sem. Mi történik velem?
A gombóc a torkomban a jele annak, hogy lélekingám megakadt valahol. Nem mozdul, se jobbra se balra.
Mivel állok is itt szemben?
Egy hetvenes éveiben járó házaspár keres meg a rendelőmben. A hölgy- Liza- pár hónappal ezelőtt hirtelen rosszul lett, fulladni kezdett és mentővel került a kórházba. (Apropó gombóc a torkomban) Ott kivizsgálták és megállapították, hogy kétoldali tüdőembóliája van és mélyvénás trombózisa.
Amikor az életveszélyt elhárították kivizsgálást kezdtek, hogy talán valamilyen daganat áll-e a történések hátterében.
Egy részét a vizsgálatoknak még a kórházban megejtették, majd a többi vizsgálatokat, rám, mint a háziorvosára bízták.
Rám bíztak még egy dolgot nevezetesen annak kivizsgálását és megállapítását, hogy Liza demens-e.
A kórházi tartózkodás alatt Liza nagyon zavartan viselkedett és a kórházi ápoló személyzet számára azt a benyomást keltette, hogy demens. A kórházi orvosok nem tudtak a jelenséggel mélyebben foglalkozni. Ők csak a testi kivizsgálásokra koncentráltak. Így lett az én feladatom, kideríteni az igazságot.
Ülünk a rendelőmben. Liza teljesen ősz haja válláig ér, kiengedve. Arcán nyugodt -kissé földöntúli mosoly. Nem beszél. Arra hivatkozik, hogy süket és nem hall semmit. Elővett egy üres füzetet és azz az ölében pihenteti. A ceruzát tartó kezét is. Bármiről beszélünk a férjével ő csak mosolyog. Kívül áll ezen a történeten. Nincs benne megrendülés, ami ez elmúlt hetek történéseit tükrözné: a fulladást, a tüdőembóliát,a kellemetlen kivizsgálásokat, a kórházi létet.
Fejemben már összeállt a kép-megvan a modell: Liza demens.
Sok jel utal erre számomra itt és most is. Például, hogy másképp nem tudom elképzelni hogy is lehetne valaki ilyen részvétlen saját sorsa iránt.
A férje, Gunnar -ezzel szemben – felelősségteljes és komoly. Elővette papírjait és a listáról olvassa, hogy mikről is kell beszélnünk. Végig megyünk részletesen a szomatikus vizsgálatokon, az eredményeken, a szakorvosi véleményeken. Megtervezzük a következő lépéseket.
Nem tudjuk megkerülni, hogy a következő lépések a demencia kivizsgálására is vonatkozzanak, hogy meg tudjuk állaptani, hogy Liza demens-e vagy nem.
Van tapasztom is arról, hogy jó az, ha valaki megkapja a diagnózisát, mert akkor olyan fajta segítségeket is tud kapni, amitől nyugodtabb és vihetőbb lehet az élete. Számára is és a családjának is. A fejemben lévő modellhez hozzátartozik az is, hogy meg vagyok győződve arról, hogy csak jót tehetünk, ha felállítjuk a dianózist.
És ekkor a lélekingám elakad egyszer csak a képzelet és a tények tengelyén valahol: Liza és Gunnar nem akarja a demenciavizsgálatot. Ők nem akarják, hogy a tények kiderüljenek.
Na ettől kezd el nőni a gombóc a torkomban. Hiszen a fejemben már kialakult a modell, amit a kapott és az saját magam által szerzett információk segítségével alkottam magamnak. Már csak alá kell támasztani a tényekkel, a helyükre kell illeszteni a vizsgálatból nyert információs puzzle darabokat és akkor megkapjuk a teljes képet. Ez mindenkinek csak jobb lesz-mondja a fejemben a modell. Akár megerősíti, akár elveti a demencia diagnózisát.
Vagy mégsem jobb? Mit rejteget még a valóság, mi nem passzol bele a fejemben lévő képbe, modellbe?
Rengeteg kérdés kavarog bennem és próbálom újra alkotni a modellt a fejemben, hogy tovább tudjunk lépni.
Az a fajta rugalmasság, hogy folyamatosan tudjak mozogni a fejemben lévő modell és a külső tények között a megismerés során legalább akkora jelentőségű, mint amikor a megismerés különböző szintjei (élettan, pszichológia, filozófia lsd ott) között mozgok rugalmasan.
Amikor találkozom egy betegemmel a rendelkezésre álló ismeretek alapján megalkotok egy modellt a fejemben arról, hogy mi lehet a probléma. Az elképzelésemet követve próbálom beszerezni a további ismereteket. Olyan vizsgálatokat végzek el én magam, vagy rendelek el amelyek megerősíthetik a fejemben lévő modell valódiságát. A megszerzett további ismeretekkel aztán vagy tényleg megerősítik az előzetes elképzeléseimet vagy szükséges újra gondolnom és esetleg egy teljesen új modellt megalkotnom a fejemben.
Így leng a lélekingám a képzelet és tények között.
Ennek a betegemnek az esetében azonban megakadt valahol félúton. A beteg-illetve a házaspár- nem akart a tényekkel szembesülni.
Így kénytelen vagyok a képzelet póluson megállítani az ingámat.
Hogyan tovább fogalmam sincs.
Azóta többször találkoztam és beszéltem a házaspárral, együtt is külön- külön is, de hajthatatlanok. Egyikük sem szeretné a kivizsgálást.
Úgyhogy nem tudom, hogyan tovább.
Valószínűleg idővel, amikor Liza állapota rosszabb lesz már meg fogjuk tudni ejteni a szükséges vizsgálatokat. Addig azonban marad a várakozó álláspont számomra.
Te mit csináltál, amikor azzal találkoztál, hogy a fejedben lévő modellt nem tudod alátámasztani vizsgálatok kézzelfogható eredményeivel?
Mit tudsz kezdeni ezzel a feszültséggel? Frusztráló? Ijesztő? Van türelmed várni, vagy tovább erősködsz?