A kihasználtság és hasznosság:
ez az a két pólus amely meghatározza az egyik olyan tengelyt amelyen a gyógyító énem lélekingája mozog.
Néhány konkrét esetemen keresztül szeretném jobban érthetővé tenni, mire is gondolok.
Amikor Éva, a hatvan év körüli nő, – aki eddig egyébként még sosem keresett meg- egy napon hasi panaszokkal és citromsárgán megjelent a rendelőmben rögtön tudtam, hogy itt nagy baj van.
Annak ellenére, hogy egy május elsejével bővített hosszú hétvége előtti délután volt, sikerült azonnali kivizsgálást indítanom. A hétvége utánra már meg is volt a kérlelhetetlen diagnózis: inoperabilis epehólyagrák. Mivel semmiféle gyógymódot nem tudtak a betegnek ajánlani, egyből haza is küldték.
Ekkor kapcsolódott össze az én életem Éváéval, egy rövid időre.
Éva a velünk szomszédos utcában lakott, férjével. A betegség diagnosztizálása után házuk átalakult egy alternatív gyógyászati központtá.
Legfeltűnőbb egy több emeletes dexion salgo állvány volt, négy-öt hosszú polccal. A polcokon a különböző életkorú búzafűtelepek ültek cserepekben. Alul a legöregebb, leghosszabb szálú, legzöldebb füvek és felette a rövidebb, zsengébb hajtások. Naponkénti sorrendben.
Már nem emlékszem pontosan mit csináltak ezekkel a hajtásokkal. Azt hiszem néhány napig nevelték a füvet és egy bizonyos napon a levet kipréselték a megfelelő életkorú növényből, hogy a beteg asszony megihassa azt, mint rákot gyógyító szert.
Én sem nézhettem tétlenül ezt az elmúlási folyamatot. Mint háziorvos infúziót írtam fel neki, hogy a kiszáradást és a gyakori hányásokat csökkenthessük.
Minden nap, rendelés után, az esti órákban átballagtam hozzájuk, bekötöttem az infúziót. A folyadék a görcsoldó, fájdalomcsillapító gyógyszerekkel együtt körülbelül egy óra alatt folydogált le.
Addig ott ültem az ágya mellett és beszélgettünk.
Azaz csak beszélgettünk volna. Éva és a férje részéről ez egy alkalom és lehetőség volt arra, hogy az ő hitükre és világlátásukra megtéríteni szándékozó, egyoldalú beszédeket tartsanak. Mindennap bő egy órán keresztül, – mint egy áldozat a pók hálójában ülve – kénytelen voltam hallgatni annak a szektának amelyhez a házaspár tartozott a sarkos, kiélezett, ellentmondást nem tűrő kijelentéseit. Időnként kinyomtatott szövegeket és képeket is mutogattak, hogy még jobban érzékeltessék és illusztrálják a mondanivalójukat.
Nagyon kiszolgáltatottnak és éppen ezért kihasználtnak éreztem magam. Furcsán hangzik, hogy a haldokló nő ágya mellett ülve én éreztem magam kiszolgáltatottnak, de tényleg így volt. Olyan szellemi nyomás nehezedett rám, ami nagyon nehézzé tette az amúgy sem könnyű helyzetet.
Nem lehetett érvelni, nem lehetett a másfajta gondolataimat megosztani.
Kihasználták a lehetőséget, hogy nincs alkalmam elmenekülni a szóáradat elől. Türelmesen végig kellett hallgatnom minden este az az napi pönitenciát.
Tudtam, hogy nincs menekvés: az infúziónak le kell folynia, azt nem lehet máshol és máshogyan megoldani. Csakis úgy, hogy én közben ott vagyok és jelen vagyok. De az, hogy végig kellett hallgatnom, mindennap, a szektájuk -szerintem nagyon rigid -tanítását ezt nagy kihasználásnak éltem meg.
Viszont belegondoltam, hogy ezzel a meghallgatással lehetőséget adok nekik arra, hogy az ő általuk leginkább hatékonynak tartott megküzdési stratégiával harcoljanak meg a rákkal és Éva közelgő halálával. Láttam, hogy milyen fontos nekik, hogy mindezt ilyen módon elmondják nekem. Láttam, hogy megkönnyebbül a lelkük, amikor én meghallgatom őket.
Ettől tudtam magam hasznosnak érezni.
Így tudott a lélekingám átlendülni a kihasználtság pólusról a hasznosság pólusára.
Amíg Éva élt -azalatt a pár hét alatt – ez mindennapi küzdelem volt számomra. Esténként, mielőtt átballagtam hozzájuk, hogy lefolyassam az infúziót, a hosszú munkanapok végén, fel kellett magam vérteznem a szóáradat előtt és meg kellett erősítenem magam hogy lélekingám a hasznosság pólusához legyen közel.
Te mit gondolsz erről?
A további írásaimban más példákat is tudom illusztrálni ezt a kihasználás-hasznosság tengelyt