Nóra egy negyvenes évei elején járó nő. Azzal a panasszal jelentkezett, hogy a jobb szemében, mintha idegentest lenne. Pár nappal ezelőtt találkozott már egy orvossal, aki a vizsgálata után egy allergiás bőrgyulladást enyhítő kenőcsöt javasolt és írt fel neki. Nóra azonban a jobb szeme körül nem tudta használni a kenőcsöt, mert úgy érezte valami idegen test van a szemében és nem merte dörzsölni és kenni a szemét, nehogy az esetleges idegen test még jobban belenyomódjon a szemébe.
Első benyomásom Nóráról, hogy kissé szétszórt. Megjelenése, viselkedése tele van ellentmondásokkal. Miközben nőies a frizurája, a mozgása és a gesztusai eközben egy sok zsebes, vakond nadrágja szerű, sportos ruhadarabot visel, agyoncsapva ezzel a nőiességét. Közvetlen a kommunikációjában, de van egy távolságtartás is benne. Magabiztosnak mutatja magát ám időről időre előbukkannak a bizonytalanságát kifejező mozdulatai és mondatai.
Számomra egy kicsit zavaros a története is, hogy kivel is találkozott és kitől is kapta a kenőcsöt. Nem nagyon értem miért nem használta. Az kiderül, hogy valami más elképzelése van az állapotáról, mint amilyen diagnózist és kezelést korábban kapott a valakitől.
Gyógyító énem rögtön felébred: hoppsza egy diagnózissal és kezeléssel kapcsolatban bizalmatlan páciens! Biztos, hogy extra és más fajta figyelmet igényel.
Nóra, a maga ellentmondásoságával, már az első másodpercekben, nagyon is szimpatikus nekem. Nem tehetek róla: Szeretem a kissé hóbortos, öntörvényű, nem azonnal az első véleményt elfogadó, kísérletezgető nőket. A hóbortossága -öniróniával fűszerezve -nagyon megnyerő jelenség számomra.
Lélekingám beindul: határozottan az elköteleződés pólusa felé lendül.
Rögtön tudom, hogy itt vagy teljesen átadom magam Nórának és teljes figyelmemet neki szentelem és hagyok elég időt, hogy kifejtse gondolatait és érzéseit, valamint megpróbálom megérteni azokat, vagy ellenkező esetben az én diagnózisom és kezelési javaslatom is a szemétdombra lesz dobva ugyanúgy, mint ahogy a kollégámé, aki előzőleg találkozott vele.
Azt is felmérem, hogy bármennyi figyelmet is szentelek neki itt és most, bármennyire is belevonódom érzelmileg a kapcsolatba az itteni konkrét dolgunk végeztével el kell engednem őt. Ha használ a kezelés, nem látom őt többet. Ez persze cél is, hogy jó kezelést állítsak be, de az eltűnéssel sosem tudom meg igazán, hogy mitől gyógyult meg, ha meggyógyult.
Keserves dolog ez, ha egy orvos jól végzi a munkáját a beteg nem jön vissza többet mert nincs szüksége orvosra már, hiszen meggyógyult.
Az elengedés pólus néha nehéz a lélekingában.
Pláne, ha az elköteleződésem erős volt, vagyis érzelmileg erősen belevonódtam a beteggel való kapcsolatba.
Nóra a vizsgálat során nagyon együttműködő szeretne lenni. Mégsem tudja magát elengedni és átadni a testét a vizsgálatnak.
Miközben -együttműködése jeleként- felfelé fordítja arcát, hogy a szemébe csöpögtethessem azt a szemcseppet ami egyrészt érzéstelenít másrészt lehetővé teszi, hogy a szemvizsgáló mikroszkóp kék fényénél alaposabban megvizsgálhassam a szemét, mégis annyira görcsösen szorítja össze a szemét, hogy a sárga szemcsepp nagy része végigfolyik az arcán és csak alig pár csepp megy a jó helyre.
A mikroszkópos vizsgálatnál fegyelmezetten ül, követi utasításaimat, hogy a vizsgálatot el tudjam végezni.
Amikor végzünk a mikroszkópos vizsgálattal és elfordulok, hogy a fiókban megtaláljam a szemhéj kifordításához használatos eszközt, Nóra egy gyors és természetes mozdulattal letakarja a mikroszkópot, mintha itthon lenne. Teljesen zavarba jövök ettől a rendezkedéstől. Otthon érzi magát, jelen van, rendezkedik. Gyógyító énem viszont megérti, hogy Nórának szüksége van erre a rendezkedésre, az irányításra. Lélekingám még közelebb kerül az elköteleződés pólusához az ő aktivitása révén . Egy kölcsönös egymásra figyelő, egymásra ráhangolódó folyamatban vagyunk benne. Értékelem a gyógyulási folyamatban való aktív részvételét, még akkor is, ha zavarba jövök és emiatt néha kiesek a „vendéglátó” szerepéből. Nórának meg láthatóan szüksége van rá, hogy minél több dolgot kézben tartson még akkor is, ha a testét vizsgáló folyamatok passzivitásra kárhoztatják.
Rögtön a mikroszkóp letakarása után a vizsgáló ágyra is lefekszik, hogy felkészüljön a szemhéj kifordítására.
Egy szemhéj kifordítása nem nagy művelet, egyáltalán nem igényel fekvő vizsgálati helyzetet, sőt az orvos számára nehezíti is az akciót.
De itt most nincs helye a vitának: ő diktálja a körülményeket vizsgálathoz.
Megpróbálok továbbra is benne maradni a kompetens, vizsgálatot irányító orvos szerepében, ami nem egyszerű mindezek után. Nóra továbbra is nagyon szimpatikus nekem, talán pont az ellentmondó érzések miatt amiket közvetít: közvetlenséget de ugyanakkor a nagy igényt a kontrollra minden pillanatban, ami viszont a bizalmatlanság jele számomra. Szimpátiám egyre erősödik, attól, hogy érzem, hogy milyen akarattal szeretné legyőzni a bizalmatlanságát, mennyire szeretné a magáénak tudni a helyzetet, hogy micsoda erőket mozgat meg azért, hogy a vizsgálati szituáció számára kényelmes, elfogadható legyen. Érzem mennyire szeretné a saját bizalmát felépíteni és ezért a maga részéről minden aktivitást, ami egy orvos-beteg helyzetben ,a beteg szereplőre ki van osztva, megtesz. Sőt még azon túl is. Minden gesztusa azt sugallja, hogy az ő aktivitásán nem múlhat a bizalom kiépítése.
Annak ellenére, hogy többször is kész helyzet elé állít, nyitott vagyok a vele való együttműködésre az elköteleződésem miatt.
Elköteleződésem iránta teszi lehetővé, hogy bizonyos dolgokban átadjam az irányítást neki. Gyógyító énem hagyja, hogy a beteg használja a gyógyító énemet a gyógyulása érdekében. Azt gondolom, hogyha a beteg érzi a saját aktivitását a vizsgálatban az erősíti gyógyulni vágyó énjét. Itt és most a Nórának való elköteleződésem arról is szól, hogy minél inkább erősíteni tudjam az ő gyógyulni vágyó énjét. Ha erőssé és aktívvá válik a gyógyulni vágyó énje, és az aktivitása miatt biztonságban tudja magát érezni, úgy a kiépült biztonság és bizalom miatt jobban el tudja fogadni az én aktivitásomat, ami a vizsgálatot, a diagnózis felállítását és a gyógyító beavatkozó lépéseket illeti.
A bizalom kiépítése mindkettőnk részéről fontos.
Az én oldalamon fontos azt tudnom, hogy nem rendezkedik olyan módon a rendelőben, hogy kárt tegyen az eszközökben vagy magában például. Nem nyúl olyan eszközhöz, ami sebet ejthet rajta például. Bizalom részemről, hogy nem akarja a szaktudásomat megkérdőjelezni a bizonyos dolgok feletti irányítás átvételével. Bizalom a részemről, hogy nem gondolom, hogy a gyógyító orvos szerepemből akar kitaszítani amikor ilyen aktívan működik a rendelőmben.
Ha én meg tudom tapasztalni a bizalmamat felé, akkor tudja gyógyító énem folytatni az elköteleződést, odafigyelést és segítségnyújtást. Akció- reakció folyamatosan. Nagyon izgalmas, kölcsönösen egymásra hangolódó folyamatok.
A kölcsönös aktivitás jegyében zajló vizsgálatom nem hoz más eredményt, mint amit már előzőleg is tudott és tudtunk: allergiás conjunktivitis- Ez pontosan azt a kezelést igényli, amit Nóra már eddig is megkapott. Nem találok újabb dolgokat, újabb kezelést sem tudok javasolni. Viszont a folyamatos interakció kettőnk között, az, hogy érzi az elköteleződésem és az igazán segíteni akarásomat lehetővé teszi számára a diagnózis és terápia elfogadását.
A vizsgálat után még pár percig beszélgetünk magunkról, a női szerepekről a családban és a munkahelyen. Elmondja, hogy mostanában nagyon feszültnek, fáradtnak, stresszesnek érzi magát. Miközben száz százalékban dolgozik, mint tervező mérnök , két tinédzser korú gyermeke életét kell szervezni: külön órák, iskola, barátok stb. Ez nem könnyű, gyakran elveszik a teendők között. A férjének- mondja- hagyományos elképzelései vannak a családról. Ez azt jelenti, hogy bármi is egy nő munkája és bármennyit is dolgozik amúgy, a háztartás, a gyerekek ellátása továbbra is a nő feladata. Amikor azonban rátérünk a munka kérdésére, hogy akkor talán nem kellene száz százalékban dolgoznia – ha már a hagyományos modell szerin él a család, akkor rám néz majd azt mondja: Te, mint értelmiségi nő pontosan tudod, hogyha a fejeddel dolgozol akkor azt úgyis száz százalékban csinálod. Úgysem tudod kikapcsolni az agyad délután kettőkor. Tehát egy értelmiségi nő így is úgyis teljes állásban dolgozik.
Nóra pontosan tudja, hogy ez az orvosoknál is így van hiszen édesapja is orvos. Testközelből tapasztalta meg egy értelmiségi életét már gyermekkorától fogva.
Ahogy beszélgetünk számomra világossá válik, hogy folyamatosan keresi és találja meg a közös pontokat kettőnk életében: Az értelmiségi nő szerep, az orvos apa miatt ismerős orvosi gondolkodási helyzet, az otthonosság érzése egy rendelőben. A közös pontok, az identifikációk megtalálása mind mind annak bizonyítéka, hogy gyógyulni vágyó énje mennyire aktívan kíván részt venni a gyógyulás folyamatában, aktív akar lenni a gyógyító énnel való kapcsolatban.
Az egész találkozó az anamnézissel, a vizsgálattal, a rendezkedésekkel, a beszélgetéssel nem tartott tovább tizenöt percnél.
Ennyi idő elég is volt az egész folyamat végig viteléhez.
Mégis lélekben nagy utakat jártunk be mindketten.
Nórának ki kellett építenie egy bizalmat, át kellett passzívan adnia magát egy vizsgálati helyzetnek, kezelnie kellett mindazokat az ellentmondásos érzéseket, amik az orvos – apa- gyerek-felnőtt nő-értelmiségi nő-hol a kontroll- hagyományos család- felmerültek ebben a konkrét orvos-beteg találkozóban.
Nekem pedig a lélekingám mozgott nagy amplitúdóval: erősen az elköteleződés pólusáig majd onnan átlendült az elengedés pólusára miután a találkozónk lezajlott.
Kölcsönösen aktívan építettünk fel egy bizalmi légkört. Kölcsönösen találtuk meg, hogy ki hol tartja a kontrollt a vizsgálatokban és a beszélgetésben. Folyamatos interakcióban találtuk meg, hogy Nóra miben és hogyan tud segítséget kérni és én miben tudok neki én segíteni.
Az, hogy én bizonyos mozzanatok felett ki tudtam adni a kontrollt a kezemből Nórát erősítette, anélkül, hogy a vizsgálatot, vagy magát Nórát veszélyeztettem volna. Nóra így megerősödve el tudta fogadni a már korábban megállapított diagnózist és terápiát -és remélhetően meggyógyult. Lehet, hogy még pszichoterápiát is keresett magának, hogy a túlterheltségében/stresszes élethelyzetében segítséget tudjon kapni.
Nálad hogy zajlik az elköteleződés-elengedés folyamata? Érezted már Te is, hogy jó lenne tudni mi van azzal a beteggel, akinek segítséget adtál és aztán nem jelentkezik? Meggyógyult attól, amit tőled kapott?