Néha sokkal nehezebb átlendíteni az ingát a kihasználtság érzésből a hasznosság megélésébe, mint az előző fejezetben ismertetett, haldokló nő esetében.
Akkor nehéz az átlendítés, amikor a beteg konkrétan azért jön, hogy az orvos szerepét, pozícióját kihasználja és felhasználja.
Hogy mire? Kábítófájdalom csillapítószer felírására, táppénz írásra, különböző igazolások kiállítására. Magyarországon az általam kiállított útiköltséges papírok, a közeli kisvárosba, piaci napokon sűrűbben fogytak, mint más alkalmakkor. Ügyeletes orvosként gyakran fordultam meg éjszaka lázcsillapító vagy fájdalomcsillapító injekciót beadni a beteg kérésére, holott a patikában, tabletta formájában, ugyanolyan hatásos szert kaphatott volna.
Ezek a betegek elzárkóznak attól, hogy igazi kapcsolatot építsek ki velük, hogy lehetőségünk legyen valóban feltárni panaszaik okát és ezután megtalálni a megfelelő gyógymódot. Ők az orvos szerepet, pozíciót akarják használni a betegségállapotuk igazolására és az ezzel járó vélt vagy valós előnyök megszerzésére.
Ilyen például az a harminc éves nő betegem, Klára, aki évek óta változó vagy hasonló panaszokkal keresi fel a különböző rendelőintézeteket, kórházakat heti- havi rendszerességgel.
Amikor -pár évvel ezelőtt- találkoztam vele először, még nem tudtam az ő történetről. Klára fáradtságról, levertségről, depresszióról panaszkodott és táppénzt kért, mert munkáját nem tudta ellátni. Elmondta, hogy egy szociális intézménynél dolgozik, diplomájának megfelelően. Munkáját megszakítva, öt évig otthon volt a két gyermekével, akik egymás után születtek. A pár éves- gyermekekkel való- otthoni lét után úgy élte meg, hogy nehéz visszatérnie az eredeti munkájához. A megváltozott családi szerepen túli nehézség, hogy munkahelyén kiesett a gyakorlatból. Ráadásul a rendszer több szinten átszerveződött, sok új dolgot kellett megtanulnia. Több időre volt szüksége, hogy visszarázódjon a munka világába és egyensúlyt találjon a munka és családi élete között.
Magam – három gyermekes anyaként -teljesen megértettem ezt az élethelyzetet. Gyógyító énem gyorsan rá tudott hangolódni Klárára és problémájára. Azt éreztem akkor tudok hasznos lenni, ha teljesítem a kérését és táppénzbe veszem, ahogy az ő szükséglete kívánta. Azt gondolván, hogy ha több ideje van, akkor fokozatosabban tud visszatérni a munkájához, amit egyébként, elmondása szerint, szeretett. Néhány hónap múlva egészségesen, visszatalálva a felnőtt létbe, boldogan fogja majd nevelni a gyermekeit miközben munkáját is el tudja látni. Ez a kép volt a fejemben, amikor a táppénzes papírt először megírtam neki.
Azt csak nagyon finoman pendítettem meg, már az első találkozásunknál, hogy lehet, hogy érdemes lenne más munka után néznie. A szociális területen való jelenlét nagy pszichés stabilitást igényel. Bár nem ismertem az előtörténetét, az már az első találkozásunkkor kiderült számomra, hogy ő nem rendelkezik ezzel a szükséges pszichés stabiltással most. Nagyon szorong, depressziós tünetei vannak. Még gyógyszert is kért depressziója kezelésére. Beállt a sorba, hogy pszichológiai segítséget is kapjon egy viselkedésterapeutától.
A megértő ráhangolódásommal és készséges táppénzbevételemmel kezdődött a hosszú kálváriánk. Fokozatosan derült ki számomra, hogy Klárának folyamatosan vannak betegség tünetei. A szüléseitől, a gyermekeitől, a megváltozott családi szereptől függetlenül is. Folyamatosan és már régóta.
A leggyakoribb ok, amiért a rendelőket felkeresi az az, hogy irritációt érez a torkában és folyamatosan be van dugulva az orra. Az utóbbi években sokszor vizsgálták röntgennel az arcüregeit. Többször tenyésztették a váladékot a torkából. Fogorvossal, logopédussal, neurológussal találkozott, amikor a fül-, orr-, gégészek már nem tudtak mit vizsgálni rajta. Legutóbbi időkben azért keresi a rendelőket, mert úgy érzi valami gombák tenyésznek a bőrén, amik irritációt okoznak. Ezért többször tettünk kísérletet állítólagos bőrgombáinak tenyésztésére is. Soha nem találtunk semmiféle eltérést, semmiféle baktériumot, gombát vagy egyéb élősködőt a még oly beható és rendre ismétlődő vizsgálatokkal sem.
A mi kapcsolatunk fokozatosan romlott el, ahogy egyre inkább a kihasználást éreztem és nem a segítségkérést arra, hogy valódi változás jöjjön az életébe. Kihasználta orvosi pozíciómat, hogy írásbeli igazolást kapjon arról, hogy ő beteg és munkaképtelen. Többször tettem kísérletet arra, hogy átlendítsem az ingát, hogy hasznosnak is érezhessem magam. Ezért mindenfélét kipróbáltam ami arra irányult, hogy kiderítsük a tehetetlenségének a valódi okát. Próbáltam segíteni neki végig gondolni mi az, amitől nem tudott visszatérni a munkájához és amitől folyamatosan különböző testi panaszokkal kellett a rendelőkben megjelennie. Sajnos semmire sem jutottam. Minden olyan irányú hatásom, ami arról szólt, hogy más mederbe átlépve, más szemszögekből ránézve az élethelyzetére, érzelmeire, tüneteire betegségének vége lehetne- lepattant róla. Nem is értette, mit akarok. Nem akart magáról és az érzéseiről, gondolatairól beszélni. Azért jött az orvoshoz, hogy a testi tüneteit vizsgáljuk ki és adjunk rá kezelést és persze igazolást arról, hogy ő beteg. Az a jövőkép, hogy élhetne egy olyan fiatalasszonyhoz méltó életet, akinek szép családja van, támogató férjjel, egészséges gyermekekkel, kedvelt munkával, anyagi biztonságban egyáltalán nem érintette meg. Tíz körömmel ragaszkodott betegségeihez és ragaszkodik folyamatosan a beteg státuszához. Az egészségügy különböző szereplőit folyamatosan használta és használja annak bizonyítására, hogy ő beteg.
Próbálkozásaim csak még erősebben hajszolták őt bele a testi szindrómákba. Olyan erős volt az ellenállása, a változással szemben, hogy egyszer még a férjét is behozta a rendelőbe. Megszervezett egy találkozót a főnökömmel, a rendelőnkben dolgozó táppénzes ügyekben segítő koordinátorral és velem, mint táppénzhez igazolást író orvosával. A munkatársaimnak és a férj bevonásának az volt a célja, hogy bebizonyítsa, hogy én nem végzem jól a munkámat, mert nem írok elég jó táppénzesigazolást. Ezért utasította vissza a Társadalom Biztosító, hogy táppénzt fizessen neki a fél éves, vagy még hosszabb táppénzes időszak után. Ő nem munkaképes egyáltalán. Ha a Biztosító ezt nem érti meg, akkor annak egyedül a táppénzt író orvos alkalmatlansága az oka, aki nem ír elég jó igazolást.
Tudom, hogy Klára és a hozzá hasonló emberek alapproblémája, hogy nem képes, vagy csak nagyon nehezen tud kimozdulni ebből a viszonylatrendszerből.
Olyan előnyökkel jár e beteg helyzet, amely rövid távon megoldást ad a problémájára. Ezeknek az embereknek csak a megfelelő terápia tenné lehetővé, hogy egy más útra terelődve , tényleg segítséget nyújtó beavatkozást el tudjanak fogadni.
Háziorvosi szempontból nehezíti a valódi kezelést, hogy gyakran váltanak „szolgáltatót”. Amikor már küszöbön van a szemléletváltás , amikor már minden beteg által bejárt utat végig jártunk és nincs más már hátra, mint elfogadni az orvos által javasolt szemléletváltást , ami valódi változást hozhatna a helyzetben, akkor gyorsan orvost, szolgáltatót váltanak és ilyenkor tudják elölről kezdeni, illetve folytatni a saját eddigi jól megszokott, kihasználó működésüket.
Hasznosság érzésem pusztán ilyen helyzetekben csak abban rejlik, hogy elég jó eszköz tudok lenni számára, amivel a saját erejét és kompetenciáját megtapasztalja. Hagyom, hogy használja orvos szerepemet, pozíciómat. Azt csak remélni tudom, hogy a megtapasztalt erejével egyszer mégiscsak képes lesz valódi gyógyulására.
Klára esetében például meg tudtam csodálni azt a hatékonyságot és erőt, amivel azt a találkozót megszervezte a férje és a munkatársaim-köztük a főnököm- jelenlétével.
Őszintén szólva nagyon kimerítő dolog puszta eszköznek, szerepnek lenni. Sok türelemre és erőre van szükségem ilyenkor.
Ha kibírom ezt a terhelést akkor tudom az ingát átlendíteni a hasznosság pólusra.
Te találkoztál már ilyen beteggel? Te hogyan tudsz váltani? Hogyan tudod ilyenkor hasznosnak érezni magad? Oszd meg velem légy szíves, hogy Te hogyan működsz, gondolkozol, érzel és cselekszel ilyen esetekben?