Szerző: erdosjudit

Kevinnel és édesanyjával való találkozásom is ugyancsak próbára tett. Ebben az esetben is lefagyott a lélekingám és kétséges volt, hogy be tud-e lendülni ismét.

Az egészséges gyermekrendelésre hoztak egy hat hónapos babát, Kevint-a szokásos kontrollra. A fiúcska a család negyedik gyermeke volt. Az elsőszülött leány a családban fejlődési rendellenességgel született, vagy szülés közben sérült. -„A mama nagyon aggódós” Így jellemezte nekem a munkatársam, a védőnő, az anyát. – A védőnők sokkal gyakrabban  találkoznak a családdal és a babával. Már rögtön születés után, amint hazaérnek a kórházból a védőnő felveszi a kapcsolatot a családdal és ezután is gyakran találkozik velük és szorosan követi az életüket. Így a védőnők részletesebben ismerik az egész családot és körülményeiket, mint mi orvosok.

A mostani rendelésre hozott hat hónapos Kevin sokat hányt, különösen evés után. Cumiból táplálták. Sosem szopott.  Mivel  Kevin az evés után közvetlenül szokott hányni így felmerült bennem a gondolat, hogy túl gyorsan nyeli a táplálékot és túl sok levegőt nyel a táplálékkal együtt. Ez a folyamat vezethet a hányáshoz. Leggyakrabban az okozza az ilyen jellegű  problémákat, amikor a cumi nyílása túl nagy.

Hogy kiderítsem helyes-e a feltevésem megkérdeztem az édesanyát, hogy a cumi etetőnyílása  mekkora. A mama azonnal biztosít róla, hogy jó a cumi. Gyógyszertárban vette és nem vágott rá másik lyukat. Talán a gesztusaiban vagy a hangjában , vagy abban, ahogy rögtön bizonygatta, hogy nem vágott másik lyukat a cumira volt valami, ami arra késztetett, hogy tovább nyomozzak és a saját szememmel győződjek meg arról, hogy a cumi  hogyan is néz ki valójában. Ezért megkértem, hogy mutassa meg nekem. Kérésemre elővette a cumit a hátizsákból, majd lefelé fordította a csap fölött. Ekkor azonnal világosan látszott, hogy a cumin két nyílás van: az egyikből csak csepeg a folyadék -ez a megfelelő nyílás- míg a másik sokkal nagyobb nyíláson keresztül ömlött ki a babatáp a lefolyóba.  Nyilvánvaló, hogy ezt az utóbbi lyukat az anya vágta.  Állítása ellenére.  Teljesen zavarba jöttem ettől a szemmel is látható hazugságtól. Éreztem a hidegséget a gyomrom körül, ami gyógyító énem bénultságát, a lélekingám lefagyását jelzi. Mert ha a mama csak azért vágta volna az extra lukat, mert aggódott, hogy a gyermek nem jut elég táplálékhoz az érthető lenne és lehetne róla nyíltan beszélni. De itt nyilvánvaló volt,  hogy hazudott és valamiért letagadta, hogy manipulálta a cumit. De vajon miért? És miről hazudott valójában? A szorongását akarta titkolni? Vagy valami más van a cumi manipulálása és a hazugsága mögött? Teljesen értetlenül álltam a rendelőben a hat hónapos, hányós kis fiúcska mellett. Lélekingám tökéletes mozdulatlanságban a lefagyás pólusánál. A szemmel látható tények ellenére a mama továbbra is tagadott.

Aztán hirtelen- érezhető bénultságomat látva- hirtelen előkapott egy másik cumit. Ezt is a csap fölé tartotta, lefordította. Azonnal látszott, hogy ennek megfelelő a nyílása. Ezt a cumit nem manipulálta.

Közösen megegyeztünk, hogy ez a megfelelő cumi Kevin táplálására.  Bármi is történt a másik cumival, ebből a másikból fogja etetni a gyermekét ezután.  Látszott, hogy ő is megkönnyebbült, amikor én végre meg tudtam szólalni. Úgy tűnt konszenzusra jutottunk.

Már-már azt hittem lélekingám ki tudott lendülni a lefagyás pólusról és közelített az aktivitás felé, amikor a történet egy újabb fordulatot vett.

Feléledő aktivitásomban Kevin kutacsára tettem a kezem. Éreztem, hogy az bizony be van süllyedve. Vagyis Kevin ki van száradva a folyamatos hányásoktól. Most hogy úgy tűnt Kevin édesanyjával kezdtünk összehangolódni gondoltam megmutatom neki,  hogy ő maga hogyan tudja kontrollálni, hogy gyermeke jól van-e és nincs-e kiszáradva. Ezért megmutattam neki,  hogy hogyan tegye a saját ujjbegyét a baba kutacsára. Azt gondoltam, hogy jót teszek, ha mutatok egy viszonylag egyszerű és jól használható módszert, ami eszköz lehet arra, hogy az anya kövesse és kontrollálja gyermeke állapotát.

Már teljesnek érezvén lélekingám szabad mozgását és Kevin anyjával való összehangolódásomat azt is gondoltam, hogy a gyermeke bármilyen érintése természetes egy anyának. Ismerve a körülményeket is -azt, hogy Kevin már a negyedi gyermek a családban,  ráadásul egy sérült gyermeket is gondoznak, aki nem tud beszélni – joggal hihettem azt, hogy az anyának van némi rutinja egy saját gyermek érintésében, jelek tünetek megfigyelésében és értékelésében. Azt is gondoltam, hogyha egy újabb eszközt kap a kezébe (ezzel, hogy megtanítom neki a kutacsot megtapintani) örülni fog.

De nagyot tévedtem: Az anya egyáltalán nem akarta megérinteni Kevin fejét.  Félelemmel, idegenkedve fordult el, amikor elmondtam neki, hogy mit szeretnék megmutatni neki. Sokáig kellett rábeszélnem sőt a végén határozottan meg kellett fognom a kezét és odahúzni a kutacs területére, hogy meg tudja tapintani. Percekig tartott meggyőznöm őt arról is utána, hogy Kevinnek semmi baja nem lesz attól, hogyha a fejére teszi a kezét és kitapintja a kutacs területét.

Kevinnel és az anyával  való találkozásom szintén lebénította gyógyító énemet, megfagyasztotta lélekingámat.

Azt éreztem, hogy az anya iszonyatos bizonytalansága tulajdonképpen a gyermekével szembeni elutasító indulathalmaz. Pusztító olyan értelemben is, hogy nagyobb nyílást vág a cumin, ami   kiváltja a hányást, a kiszáradást  a gyermeknél. Teljes ledöbbenéssel tapasztaltam, hogy  idegenkedik megérinteni a saját gyermeke fejét.

Lélekingám lefagyása  miatt kénytelen voltam konkrét cselekvéseket beiktatni, hogy valahogy visszataláljak a szerepemhez és felélesszem gyógyító énem aktivitását. Ezért volt az, hogy megnéztem a cumit magát, megfogtam az anya kezét és rátettem Kevin fejére .

A zsidó vallás tanítása szerint a nagyon sok, szimbolikus cselekvés- akár hit nélkül is-elvezetnek a hithez. Tudattalanul is ezt a gyakorlatot követtem,  -amikor nem éreztem a kapcsolatot, amikor kiestem gyógyító szerepemből, amikor lélekingám a lefagyás pólusánál állt,- hogy valamiféle cselekvési sort indítottam el. Azt reméltem akaratlanul is, hogy  a tevékenység-legyen az akármilyen jelentéktelen is valahogy  mégiscsak- kimozdítja lélekingámat a lefagyás pólusról és belendíti.

Remélem, hogy Kevin mamájának is sikerült valamennyire segítenem, hogy a bizonytalanságát, ambivalens indulatait gyermekével szemben enyhítsem. Mindenesetre az utánkövetésnél már nem volt probléma a hányás és Kevin fejlődése is  megindult a kívánt módon.

Te mit csinálsz, ha ilyen esettel találkozol a saját praxisodban?

Nemcsak akkor fagy le gyógyító énem, ha a saját személyemet éri támadás.

Akkor is lebénulok, ha valakinek egy másik ember felé irányul az agresszivitása. Lélekingám akkor fagy le leginkább  amikor egy édesanya  pusztító indulatokkal közeledik a saját gyermeke fel. Az elutasítások a legváltozatosabb formában ölthetnek testet.

Gyakran -kívülről- minden normálisnak látszik. Azonban hirtelen nyilvánvalóvá válik a negatív indulat.

Lélekingám teljes mozdulatlanságát éreztem  akkor is, amikor egy anya azt kérte tőlem,  hogy írjak fel hormonkészítményt  a 11 éves leányának, hogy a leány ne nőjön tovább. A megdöbbenésem annyira erős volt, hogy először azt hittem, hogy kommunikációs zavar van közöttünk és nyelvileg nem értettem jól az anya kérését.

A kisleány teljesen egészséges, normális tizenegy éves méretű, arányos, szép leányzó volt. A mama arra panaszkodott, hogy az elmúlt nyáron a leány nagyon sokat nőtt.  Azon aggódott, hogy a leánya túl magas lesz. (Hogy mihez képest az nem derült ki számomra.)

Amikor a többszörös egyeztetés után kiderült, hogy nyelvileg helyesen értettem a mama kívánságát akkor továbbra is csak a döbbenetet és lélekingám totális lefagyását éreztem. Azt latolgattam mekkora indulatok lehetnek ebben az anyában, aki nem akarja, hogy a leánya megnőjön a maga természetességében. Mit szeretne, hogy milyen kicsi legyen a leány? Talán olyan kicsi, hogy meg se szülessen?  Tűnjön el teljesen?

Gyógyító énem teljes bénultságában még azt az ízetlen tréfát is elsütöttem, hogy törje el a gyermek lábát, mert az kevésbé egészségtelen, mint a hormonok szedése. Kínában ez bevált gyakorlat a nők lábát szorosan lekötözni, adott esetben eltörni a csontot és ezzel akadályozni meg, hogy a leánygyermek tovább nőjön.  A mama meg sem rezdült. Bólogatott. Ettől tovább erősödött a tehetetlenség érzésem.

Mivel lélekingám teljes bénultságban volt, kénytelen voltam újra  pótcselekvést folytatni. Megajánlottam, hogy a gyermek magasságát az előttünk álló nyáron többször megmérjük és nyár végén meglátjuk, hogy milyen problémával is állunk szemben. Komolyan megfordult a fejemben, hogy  a Gyermekvédelemi Osztályhoz is fordulok érzékelvén, hogy az anya- akarva vagy akaratlanul  ártani szándékozik  a saját gyermekének. Az anya számomra annyira megközelíthetetlen volt, hogy ezért gondoltam egy harmadik fél bevonását, aki a gyermek érdekeit tudta volna képviselni. Mivel én nem tudtam ebben a helyzetben.

Nyár végén ellenőriztem a gyermek növekedési görbéjét, amely tökéletesen átlagos és normális volt. Pontosan illeszkedett a gyermek saját növekedési görbéjéhez is. Semmilyen kiugró magasságra  nem utalt. Ezért egy újabb találkozóra hívtam őket, hogy tovább beszélgessünk a dologról. Nem titkolt célom az volt, hogy szembesítsem a mamát a kívánsága lehetetlenségéről. Arról, hogy a gyermeke ne nőjön meg, az irreális elvárás.

Megpróbáltam volna megértetni vele azt is, hogy az elvárásával  csak korlátokat és gátlásokat épít be a gyermekébe.  Ez  megnyomorítja a leányt, mind lelkileg, mind testileg.

A nyár végi találkozónk eredménytelenül zárult. Én egyáltalán nem tudtam közelebb kerülni a mamához. A gyermek iránt mélységes szánalmat éreztem. A mama úgy tett, mint aki egyáltalán nem érti , hogy  mit is akarok mondani. Az én szempontjaimat egyáltalán nem  fogadta el. Türelmetlenül legyintett csak és elégedetlenül hagyta el a rendelőmet. Miután kimentek a szobámból csak álltam ott,  leforrázva, tehetetlenül. Lélekingám teljes bénultságban volt.

Tudom, hogy a nyárvégi találkozónk után a mama az egyik svéd kollégámhoz fordult azt remélve, hogy tőle megkapja az elvárt hormonfelírást.  Innen sajnos tovább nem tudtam követni a leányzó sorsát.

Ez az eset példázza, hogy nem mindig sikerül a lélekingát belendíteni. Néha bizony marad a bénultság és tehetetlenség érzés sajnos.

Te mit csinálsz, amikor tehetetlenül érzed magad? Amikor azt érzed, hogy egy fal van közted és  beteged között és nem működik a kommunikáció?

Néha előfordul, hogy egy-egy beteggel való találkozás során  megbénulok, mert annyira váratlanul ér a hatás a beteg részéről, hogy hirtelen nem tudok egyáltalán reagálni. Ilyenkor teljesen kiürül az agyam, érzelmeim lefagynak és mozdulatlanná válok.

Ezekben a helyzetekben nagyon nehéz belendíteni a lélekingámat, hogy valamiféle aktivitást, reakciót mégiscsak produkáljak. Akaratlanul  is pótcselekvéseket és mellékes dolgokat teszek, hogy visszanyerjem egyensúlyomat és tudjak adekvátan reagálni a beteg akciójára.

Nagyon nehéz pillanatok ezek mindaddig, amíg a lélekingám átlendül a holtponton és vissza nem tudom szerezni az irányítást a helyzetem felett.

Így történt ez pár hónappal ezelőtt is. Láttam az előjegyzési naplómban, hogy még van öt percem a következő betegem érkezéséig. Azt gondoltam, hogy addig még megtudok nézni egy labor-, vagy röntgen leletet és esetleg megtudok írni egy levelet erről valamelyik betegemnek. Elmélyültem az adminisztrációs feladataimban.

Ekkor jött a hirtelen dörömbölés az ajtómon.

Nem szokatlan, hogy bekopognak a nővérek vagy kollégák, hogy egy egy esetet megbeszéljünk. Így hát most sem tartottam furcsának, hogy kopognak. Bár ez a hang inkább dörömbölésnek hatott, mint konzultációs kopogásnak.

Mielőtt igazán reagálhattam volna hirtelen kivágódott a rendelőm ajtaja és egy  fiatal ember nagy felháborodással  berontott. Egy levelet lobogtatott a kezében, majd az asztalomra dobta dühösen az orrom elé: „Mi a fene ez a levél?! Neki segítség kell, nem ilyen levelek!”-mondta számon kérően.

Erre – a hirtelen betörésre a békés szobámba- teljesen lefagytam. A fiatal ember rám zúduló negatív indulatai belerántottak egy olyan érzelmi örvénybe, amely megakadályozta, hogy gondolkozzak. A félelem, a menekülési vágy és a felháborodás miatt gyógyító énem teljes bénultságban volt.

Az erőteljes akció viszont  felébresztette a saját agressziómat. Ezzel nehéz mit kezdeni itt  a rendelőmben és az orvos szerepemben. Legszívesebben azonnal leteremtettem volna, hogy mit képzel, hogy csak így rám tör és követelődzik. Kiabáltam volna vele hangosan és határozottan kilöktem volna a szobámból.

Lélekingám a teljes bénultság -lefagyás pólusán ragadt.

Hosszú percekig is eltartott, mire felocsúdtam. Az első pillanatokban  csak a „Hogyan tudok ebből  a helyzetből épp bőrrel megmenekülni?”  kérdése foglalkoztatott. Kirohantam volna a szobámból legszívesebben segítségért kiabálva.

A következő másodpercekben megpróbáltam  felfogni, hogy ki is ez az ember és mit is akar itt. Amikor felismertem, hogy ez Károly, még mindig  a bénultság állapotában voltam.

Aztán az agyam el kezdett dolgozni szép lassan. Első gondolatom volt, hogy egyszerűen, de határozottan leszerelem azzal, hogy nyugodtan elmondom neki, hogy ilyen stílusban én nem tudok sem tárgyalni, sem segíteni. Vagy  végig hallgatom anélkül, hogy bármit is válaszolnék neki -csak azért, hogy lecsillapodjon és kifogjam a szelet a vitorlájából. Még mindig csupa csupa elutasító, az agresszort ártalmatlanná tevő, elmenekülni vágyó érzésem volt. Gyógyító énem tetszhalott volt. Semmit sem tettem, csak álltam ott némán hosszú pillanatokig.

A passzivitásom miatt Károly felhatalmazva érezte magát arra, hogy folytassa a kérdőre vonást és egyben sort kerítsen a kívánságai felsorolására is.  Most azonnal  táppénzre és pszichoterápiára van szüksége- mondta

Károly pár nappal ezelőtt keresett meg, engem, hogy segítségre van szüksége, mert a munkáját nem tudja ellátni. Hetek óta hiányzik a munkahelyéről. Egész élete csődben van. Munkája stresszes, családi élete bonyolult. Túl sok felelősség ül a vállán -ezt érzi.

Nyíltan megmondta, hogy alkoholhoz és kokainhoz nyúlt. A szereket olyan mértékben használta, hogy a munkahelyére már nem tudott bemenni. A családjával sem tudott törődni. Emiatt  a felesége küldte a rendelőbe, hogy segítséget kapjon.

Ezért kért táppénzes papírt rögtön az első találkozásunk alkalmával, hogy legyen pár napja, hogy össze tudja magát szedni és újra munkaképes legyen. Azt állította akkor, hogy már  felhagyott az alkoholizálással és már pár napja kokaint sem használt.

Az én kezem azonban sajnos a táppénz írás vonatkozásában meg van kötve. Annak, aki kokaint fogyaszt és nagy mennyiségű alkoholt annak nem írhatok táppénzes igazolást.

Ezeken az embereken az úgynevezett Függőségi / Drog Ambulancia segít komplex módon. Mind terápiával, mind a megfelelő igazolások megírásával.

Az első találkozásunkkor mindezeket megbeszéltük Károllyal. Megérette a helyzetet és azt állította, hogy neki nincs szüksége a Drogambulancia kezelésére és segítségére, mert ő már leállt a szerek  használatával.

(A történethez az is hozzátartozik, hogy Károlyt -pár nappal ezelőtt – már a Pszichiátria Osztály is hasonló indokkal és hasonló javaslattal utasította el: nevezetesen forduljon a Függőségi Ambulanciához.)

Mivel Károly határozottan állította, hogy már nem használ semmiféle szert- kompromisszumos javaslatként felajánlottam neki, hogy csináljunk egy gyors laborvizsgálatot az alkoholra és drogra vonatkozóan. Ha a laborvizsgálat is azt mutatja, hogy tiszta a szervezete, akkor természetesen megkapja a táppénzes igazolást és tudunk neki az alapellátás keretében pszichoterápiát is biztosítani.

Így került sor a laborvizsgálatára.

 Károly pontosan tudta mit és miért vizsgálunk. Biztosan még azt is tudta, hogy mit fogunk találni. Vagyis hogy fogunk drogot és alkoholt találni a vérében.

A levél, amelyet én írtam neki s amelyet most nagy indulattal lecsapott az asztalomra arról szólt, hogy  nemcsak az első, de a pár napra rá megismételt laborvizsgálat leletei ismételten kokaint és nagy mennyiségű alkoholt mutattak ki a szervezetében. Sajnos ezért nem tudok neki táppénzes igazolást írni, hiába hiányzik a munkahelyéről már hónapok óta. A leletek birtokában javaslomtam neki ismét, hogy forduljon a Függőségi / Drog Ambulanciához. Ott komplex, szakszerű segítséget tudnak nyújtani az ő problémájára.

Ahogy itt és most a ledobott levél felett beszélt, – kihasználva passzívitásomat- lassan mégiscsak felébresztette a gyógyító énemet. A lefagyott, passzív hallgatásomból  megértő meghallgatás lett. Az elutasító,  negatív érzelmek lassan átfordultak a szolidaritás érzésébe. A lefagyás miatti passzivitásom teret adott számára, hogy ne csak dühét fejezze ki, de hangot adjon tehetetlenségének. Ebből én a segítség kérését hallottam ki. Károly megfogalmazott  segítségkérésétől  és látva tehetetlenségét végül belendült a lélekingám és lassan, de biztosan kimozdult a lefagyottság állapotából. Gyógyító énem kezdett magára találni és aktivizálódni.

Ahogy a gyógyító énem fokozatosan feléledt és átlendült az aktivitás pólusra rögtön konstruktívan tudtam részt venni a kapcsolatban. Visszanyerve egyensúlyomat párbeszéddé tudtam alakítani az addig egyoldalú vádló szónoklatát.  Károllyal együtt ki tudtuk építeni az együttműködésünk kereteit és feltételeit. Meg tudtam értetni vele, hogy nekem, mint alapellátó orvosnak milyen lehetőségeim vannak a segítésre és milyen lehetőségeim nincsenek.

Egy újabb laborvizsgálat,- amit ezután a párbeszéd után , kompromisszumos megoldásként ismét beiktatunk – továbbra is drogot és nagy mennyiségű alkoholt mutatott ki a szervezetében. Így vissza kellett térni ahhoz az alapálláshoz, hogy a Függőségi Ambulancia tud neki segítséget nyújtani és nem én az alapellátásban.

Ezt Károly megértette és megtette a szükséges lépéseket.

Veled is előfordult már, hogy hirtelen nem tudtál reagálni? Mit csináltál akkor?

Nóra egy negyvenes évei elején járó nő. Azzal a panasszal jelentkezett, hogy a jobb szemében, mintha idegentest lenne.  Pár nappal ezelőtt találkozott már egy orvossal, aki a vizsgálata után egy allergiás bőrgyulladást enyhítő kenőcsöt javasolt és írt fel neki. Nóra azonban a jobb szeme körül nem tudta használni a kenőcsöt, mert úgy érezte valami idegen test van a szemében és nem merte dörzsölni és kenni a szemét, nehogy az esetleges idegen test még jobban belenyomódjon a szemébe.

Első benyomásom Nóráról, hogy kissé szétszórt. Megjelenése, viselkedése tele  van ellentmondásokkal. Miközben nőies a frizurája, a mozgása  és a gesztusai eközben egy sok zsebes, vakond nadrágja szerű, sportos ruhadarabot visel, agyoncsapva ezzel a nőiességét. Közvetlen a kommunikációjában, de van egy távolságtartás is benne. Magabiztosnak mutatja magát ám időről időre előbukkannak a bizonytalanságát kifejező mozdulatai és mondatai.

Számomra egy kicsit zavaros a története is, hogy kivel is találkozott és kitől is kapta a kenőcsöt. Nem nagyon értem miért nem használta. Az kiderül, hogy valami más elképzelése van az állapotáról, mint amilyen diagnózist és kezelést korábban kapott a valakitől.

Gyógyító énem rögtön felébred: hoppsza egy  diagnózissal és kezeléssel kapcsolatban bizalmatlan páciens! Biztos, hogy  extra és más fajta figyelmet igényel.

Nóra, a maga ellentmondásoságával, már az első másodpercekben, nagyon is szimpatikus nekem. Nem tehetek róla: Szeretem a kissé hóbortos, öntörvényű, nem azonnal az első véleményt elfogadó, kísérletezgető nőket. A hóbortossága -öniróniával  fűszerezve -nagyon megnyerő jelenség számomra.

Lélekingám beindul: határozottan az elköteleződés pólusa felé lendül.

Rögtön tudom, hogy itt vagy teljesen átadom magam Nórának és teljes figyelmemet neki szentelem és hagyok elég időt, hogy kifejtse gondolatait és érzéseit, valamint megpróbálom megérteni azokat, vagy ellenkező esetben az én diagnózisom és kezelési javaslatom is a szemétdombra lesz dobva ugyanúgy, mint ahogy a kollégámé, aki előzőleg találkozott vele.

Azt is felmérem, hogy bármennyi figyelmet is szentelek neki itt és most, bármennyire is belevonódom érzelmileg a kapcsolatba az itteni konkrét dolgunk végeztével el kell engednem őt. Ha használ a kezelés, nem látom őt többet. Ez persze cél is, hogy jó kezelést állítsak be, de az eltűnéssel sosem tudom meg igazán, hogy mitől gyógyult meg, ha meggyógyult.

Keserves dolog ez, ha egy orvos jól végzi a munkáját a  beteg  nem jön vissza többet mert nincs szüksége orvosra már, hiszen meggyógyult.

Az elengedés pólus néha nehéz a lélekingában.

Pláne, ha az elköteleződésem erős volt, vagyis érzelmileg erősen belevonódtam a beteggel való kapcsolatba.

Nóra a vizsgálat során nagyon együttműködő szeretne lenni.  Mégsem tudja magát elengedni és átadni a testét a vizsgálatnak.

Miközben -együttműködése jeleként- felfelé fordítja arcát, hogy a szemébe csöpögtethessem azt a szemcseppet  ami egyrészt érzéstelenít másrészt lehetővé teszi, hogy a szemvizsgáló mikroszkóp kék fényénél alaposabban megvizsgálhassam a szemét, mégis annyira görcsösen szorítja össze a szemét,  hogy a sárga szemcsepp nagy része végigfolyik az arcán és csak alig pár csepp megy a jó helyre.

A mikroszkópos vizsgálatnál fegyelmezetten ül, követi utasításaimat, hogy a vizsgálatot el tudjam végezni.

Amikor végzünk a mikroszkópos vizsgálattal  és elfordulok, hogy a fiókban megtaláljam a szemhéj kifordításához használatos eszközt, Nóra egy gyors és természetes mozdulattal letakarja a mikroszkópot, mintha itthon lenne. Teljesen zavarba jövök ettől a rendezkedéstől. Otthon érzi magát, jelen van, rendezkedik. Gyógyító énem viszont megérti, hogy Nórának szüksége van erre a rendezkedésre, az irányításra. Lélekingám még közelebb kerül az elköteleződés pólusához az ő aktivitása révén . Egy kölcsönös egymásra figyelő, egymásra ráhangolódó folyamatban vagyunk benne.  Értékelem a gyógyulási folyamatban való aktív részvételét, még akkor is, ha zavarba jövök és emiatt néha kiesek a „vendéglátó” szerepéből. Nórának meg láthatóan szüksége van rá, hogy minél több dolgot kézben tartson még akkor is, ha a testét vizsgáló folyamatok passzivitásra kárhoztatják.

Rögtön a mikroszkóp letakarása után a vizsgáló ágyra is lefekszik, hogy felkészüljön a szemhéj kifordítására.

Egy szemhéj kifordítása nem nagy művelet, egyáltalán nem igényel fekvő vizsgálati helyzetet, sőt az orvos számára nehezíti is az akciót.

De itt most nincs helye a vitának: ő diktálja a körülményeket vizsgálathoz.

Megpróbálok továbbra is benne maradni a kompetens, vizsgálatot irányító orvos szerepében, ami nem egyszerű mindezek után. Nóra továbbra is nagyon szimpatikus nekem, talán pont az ellentmondó érzések miatt amiket közvetít: közvetlenséget de ugyanakkor a nagy igényt a kontrollra minden pillanatban, ami viszont a bizalmatlanság jele számomra. Szimpátiám egyre erősödik, attól, hogy érzem, hogy milyen akarattal szeretné legyőzni a bizalmatlanságát, mennyire szeretné a magáénak tudni a helyzetet, hogy micsoda erőket mozgat meg azért, hogy a vizsgálati szituáció számára kényelmes, elfogadható legyen. Érzem mennyire szeretné a saját bizalmát felépíteni és ezért a maga részéről minden aktivitást, ami egy orvos-beteg helyzetben ,a beteg szereplőre ki van osztva, megtesz. Sőt még azon túl is. Minden gesztusa azt sugallja, hogy az ő aktivitásán nem múlhat a bizalom kiépítése.

Annak ellenére, hogy többször is kész helyzet elé állít, nyitott vagyok a vele való együttműködésre az elköteleződésem miatt.

Elköteleződésem iránta teszi lehetővé, hogy bizonyos dolgokban átadjam az irányítást neki. Gyógyító énem hagyja, hogy a beteg használja a gyógyító énemet a gyógyulása érdekében. Azt gondolom, hogyha a beteg érzi a saját aktivitását a vizsgálatban az erősíti gyógyulni vágyó énjét. Itt és most a Nórának való elköteleződésem arról is szól, hogy minél inkább erősíteni tudjam az ő gyógyulni vágyó énjét. Ha erőssé és aktívvá válik a gyógyulni vágyó énje, és az aktivitása miatt biztonságban tudja magát érezni, úgy a kiépült biztonság és bizalom miatt jobban el tudja fogadni az én aktivitásomat, ami a vizsgálatot, a diagnózis felállítását és a gyógyító beavatkozó lépéseket illeti.

A bizalom kiépítése mindkettőnk részéről fontos.

Az én oldalamon fontos azt tudnom,  hogy nem rendezkedik olyan módon a rendelőben, hogy kárt tegyen az eszközökben vagy magában például. Nem nyúl olyan eszközhöz, ami sebet ejthet rajta például. Bizalom részemről, hogy nem akarja a szaktudásomat megkérdőjelezni a bizonyos dolgok feletti irányítás átvételével. Bizalom a részemről, hogy nem gondolom, hogy  a gyógyító orvos szerepemből akar kitaszítani amikor ilyen aktívan működik a rendelőmben.

Ha én meg tudom tapasztalni a bizalmamat felé, akkor tudja gyógyító énem folytatni az elköteleződést, odafigyelést és segítségnyújtást. Akció- reakció folyamatosan. Nagyon izgalmas, kölcsönösen egymásra hangolódó folyamatok.

A kölcsönös aktivitás jegyében zajló vizsgálatom nem hoz más eredményt, mint amit már előzőleg is tudott és tudtunk: allergiás conjunktivitis- Ez pontosan azt a kezelést igényli, amit Nóra már eddig is megkapott. Nem találok újabb dolgokat, újabb kezelést sem tudok javasolni. Viszont a folyamatos interakció kettőnk között, az, hogy érzi az elköteleződésem és az igazán segíteni akarásomat lehetővé teszi számára a diagnózis és terápia elfogadását.

A vizsgálat után még pár percig beszélgetünk magunkról,  a női szerepekről a családban és a munkahelyen. Elmondja, hogy mostanában nagyon feszültnek, fáradtnak,  stresszesnek érzi magát. Miközben száz százalékban dolgozik, mint tervező mérnök , két tinédzser korú gyermeke életét kell szervezni: külön órák, iskola, barátok stb. Ez nem könnyű, gyakran elveszik a teendők között. A férjének- mondja-  hagyományos elképzelései vannak a családról. Ez azt jelenti, hogy bármi is egy nő munkája és bármennyit is dolgozik  amúgy, a háztartás, a gyerekek ellátása továbbra is a nő feladata.  Amikor azonban rátérünk a munka kérdésére, hogy akkor talán nem kellene száz százalékban dolgoznia – ha már a hagyományos modell szerin él a család, akkor rám néz majd azt mondja: Te, mint értelmiségi nő pontosan tudod, hogyha a fejeddel dolgozol akkor azt úgyis száz százalékban csinálod. Úgysem tudod kikapcsolni az agyad délután kettőkor. Tehát egy értelmiségi nő így is úgyis teljes állásban dolgozik.

Nóra pontosan tudja, hogy ez az orvosoknál is így van hiszen édesapja is orvos. Testközelből tapasztalta meg egy értelmiségi életét már gyermekkorától fogva.

Ahogy beszélgetünk számomra világossá válik, hogy folyamatosan keresi és találja meg a közös pontokat kettőnk életében: Az értelmiségi nő szerep, az orvos apa miatt ismerős orvosi gondolkodási helyzet, az otthonosság érzése egy rendelőben.  A közös pontok, az identifikációk megtalálása mind mind annak bizonyítéka, hogy gyógyulni vágyó énje mennyire aktívan kíván részt venni a gyógyulás folyamatában, aktív akar lenni a gyógyító énnel való kapcsolatban.

Az egész találkozó az anamnézissel, a vizsgálattal, a rendezkedésekkel, a beszélgetéssel nem tartott tovább tizenöt percnél.

Ennyi idő elég is volt az egész folyamat végig viteléhez.

Mégis  lélekben nagy utakat jártunk be mindketten.

Nórának ki kellett építenie egy bizalmat, át kellett passzívan adnia magát egy vizsgálati helyzetnek, kezelnie kellett mindazokat az ellentmondásos érzéseket, amik az orvos – apa- gyerek-felnőtt nő-értelmiségi nő-hol a kontroll- hagyományos család- felmerültek ebben a konkrét  orvos-beteg  találkozóban.

Nekem pedig a lélekingám mozgott nagy amplitúdóval: erősen az elköteleződés pólusáig majd onnan átlendült az elengedés pólusára miután a találkozónk lezajlott.

Kölcsönösen aktívan építettünk fel egy bizalmi légkört. Kölcsönösen találtuk meg, hogy ki hol tartja a kontrollt a vizsgálatokban és a beszélgetésben. Folyamatos interakcióban találtuk meg, hogy Nóra miben és hogyan tud segítséget kérni és én miben tudok neki én segíteni.

Az, hogy én bizonyos mozzanatok felett ki tudtam adni a kontrollt a kezemből Nórát erősítette, anélkül, hogy a vizsgálatot, vagy magát Nórát veszélyeztettem volna. Nóra így megerősödve el tudta fogadni a már korábban megállapított diagnózist és terápiát -és remélhetően meggyógyult. Lehet, hogy még pszichoterápiát is keresett magának, hogy a túlterheltségében/stresszes élethelyzetében segítséget tudjon kapni.

Nálad hogy zajlik az elköteleződés-elengedés folyamata? Érezted már Te is, hogy jó lenne tudni mi van azzal a beteggel, akinek segítséget adtál és aztán nem jelentkezik? Meggyógyult attól, amit tőled kapott?

Ahogy ülök szemben a házaspárral  és hallgatom őket egyszer csak azt érzem, hogy egy gombóc kezd nőni a torkomban. Egyre határozottabban. Már nem bírok nyelni sem. Mi történik velem?

A gombóc a torkomban a jele annak, hogy lélekingám megakadt valahol. Nem mozdul, se jobbra se balra.

Mivel állok is itt szemben?

Egy hetvenes éveiben járó házaspár keres meg a rendelőmben. A hölgy- Liza- pár hónappal ezelőtt hirtelen rosszul lett, fulladni kezdett és mentővel került a kórházba. (Apropó gombóc a torkomban) Ott kivizsgálták és megállapították, hogy kétoldali tüdőembóliája van és mélyvénás trombózisa.

Amikor az életveszélyt elhárították kivizsgálást kezdtek, hogy talán valamilyen daganat áll-e a történések hátterében.

Egy részét a vizsgálatoknak még a kórházban megejtették, majd a többi vizsgálatokat, rám, mint a háziorvosára bízták.

Rám bíztak még egy dolgot nevezetesen annak  kivizsgálását és megállapítását, hogy Liza demens-e.

A kórházi tartózkodás alatt Liza  nagyon zavartan viselkedett és a kórházi ápoló személyzet számára azt a  benyomást keltette, hogy demens. A kórházi orvosok nem tudtak a jelenséggel mélyebben foglalkozni. Ők csak a testi kivizsgálásokra koncentráltak. Így lett az én feladatom, kideríteni az igazságot.

Ülünk a rendelőmben. Liza teljesen ősz haja válláig ér, kiengedve. Arcán nyugodt -kissé földöntúli mosoly. Nem beszél. Arra hivatkozik, hogy süket és nem hall semmit. Elővett egy üres füzetet és azz az ölében pihenteti. A ceruzát tartó kezét is. Bármiről beszélünk a férjével ő csak mosolyog. Kívül áll ezen a történeten. Nincs benne megrendülés, ami ez elmúlt hetek történéseit tükrözné: a fulladást, a tüdőembóliát,a kellemetlen kivizsgálásokat, a kórházi létet.

Fejemben már összeállt a kép-megvan a modell: Liza demens.

Sok jel utal erre számomra itt és most is. Például, hogy másképp nem tudom elképzelni hogy is lehetne valaki ilyen részvétlen saját sorsa iránt.

A férje, Gunnar -ezzel szemben – felelősségteljes és komoly. Elővette papírjait és a listáról olvassa, hogy mikről is kell beszélnünk. Végig megyünk részletesen a szomatikus vizsgálatokon, az eredményeken, a szakorvosi véleményeken. Megtervezzük a következő lépéseket.

Nem tudjuk megkerülni, hogy a következő lépések a demencia kivizsgálására is vonatkozzanak, hogy meg tudjuk állaptani, hogy Liza demens-e vagy nem.

Van tapasztom is arról, hogy jó az, ha valaki megkapja a diagnózisát, mert akkor olyan fajta segítségeket is tud kapni, amitől nyugodtabb és vihetőbb lehet az élete. Számára is és a családjának is. A fejemben lévő modellhez hozzátartozik az is, hogy meg vagyok győződve arról, hogy csak jót tehetünk, ha felállítjuk a dianózist.

És ekkor  a lélekingám elakad egyszer csak a képzelet és a tények tengelyén valahol: Liza és Gunnar  nem akarja  a demenciavizsgálatot. Ők nem akarják, hogy a tények kiderüljenek.

Na ettől kezd el nőni a gombóc a torkomban. Hiszen a fejemben már kialakult a modell, amit a kapott és az saját magam által szerzett információk segítségével alkottam magamnak. Már csak alá kell támasztani a tényekkel, a helyükre kell illeszteni a vizsgálatból nyert információs puzzle darabokat és akkor megkapjuk a teljes képet. Ez mindenkinek csak jobb lesz-mondja a fejemben a modell. Akár megerősíti, akár elveti a demencia diagnózisát.

Vagy mégsem jobb? Mit rejteget még a valóság, mi nem passzol bele a fejemben lévő képbe, modellbe?

Rengeteg kérdés kavarog bennem és próbálom újra alkotni  a modellt a fejemben, hogy tovább tudjunk lépni.

Az a fajta rugalmasság, hogy folyamatosan tudjak mozogni a fejemben lévő modell és a külső tények között a megismerés során legalább akkora jelentőségű, mint amikor a megismerés különböző szintjei  (élettan, pszichológia, filozófia lsd ott) között mozgok rugalmasan.

Amikor találkozom egy betegemmel a rendelkezésre álló ismeretek alapján megalkotok egy modellt a fejemben arról, hogy mi lehet  a probléma. Az elképzelésemet követve próbálom beszerezni a további ismereteket. Olyan vizsgálatokat végzek el én magam, vagy rendelek el amelyek megerősíthetik a fejemben lévő modell valódiságát. A megszerzett  további ismeretekkel aztán vagy tényleg megerősítik az előzetes elképzeléseimet vagy szükséges újra gondolnom és esetleg egy teljesen új modellt megalkotnom a fejemben.

Így leng a lélekingám a képzelet és tények között.

Ennek a betegemnek az esetében azonban megakadt valahol félúton. A beteg-illetve a házaspár- nem akart a tényekkel szembesülni.

Így kénytelen vagyok a képzelet póluson megállítani az ingámat.

Hogyan tovább fogalmam sincs.

Azóta többször találkoztam és beszéltem a házaspárral, együtt is  külön- külön is, de hajthatatlanok. Egyikük sem szeretné a kivizsgálást.

Úgyhogy nem tudom, hogyan tovább.

Valószínűleg idővel, amikor Liza állapota rosszabb lesz már meg fogjuk tudni ejteni a szükséges vizsgálatokat. Addig azonban marad a várakozó álláspont számomra.

Te mit csináltál, amikor azzal találkoztál, hogy a fejedben lévő modellt nem tudod alátámasztani  vizsgálatok kézzelfogható eredményeivel?

Mit tudsz kezdeni ezzel a feszültséggel? Frusztráló? Ijesztő? Van türelmed várni, vagy tovább erősködsz?

Néha sokkal nehezebb átlendíteni az ingát a kihasználtság érzésből a hasznosság megélésébe, mint az előző fejezetben ismertetett, haldokló nő esetében.

Akkor nehéz az átlendítés, amikor a beteg konkrétan azért jön, hogy az orvos szerepét, pozícióját kihasználja és felhasználja.

Hogy mire? Kábítófájdalom csillapítószer felírására, táppénz írásra, különböző igazolások kiállítására.  Magyarországon az általam kiállított útiköltséges papírok,  a közeli kisvárosba,  piaci napokon sűrűbben fogytak, mint más alkalmakkor. Ügyeletes orvosként gyakran fordultam meg éjszaka lázcsillapító vagy fájdalomcsillapító injekciót beadni a beteg kérésére, holott a patikában,  tabletta formájában, ugyanolyan hatásos szert kaphatott volna.

Ezek a betegek  elzárkóznak attól, hogy igazi kapcsolatot építsek ki velük, hogy lehetőségünk legyen valóban feltárni panaszaik okát és ezután megtalálni a megfelelő gyógymódot. Ők  az orvos szerepet, pozíciót akarják használni a betegségállapotuk igazolására és az ezzel járó vélt vagy valós előnyök megszerzésére.

Ilyen például az a harminc éves nő betegem, Klára, aki évek óta változó vagy hasonló panaszokkal keresi fel a különböző rendelőintézeteket, kórházakat heti- havi rendszerességgel.

Amikor -pár évvel ezelőtt- találkoztam vele először, még nem tudtam az ő történetről. Klára fáradtságról, levertségről, depresszióról panaszkodott és táppénzt kért, mert munkáját nem tudta ellátni. Elmondta, hogy egy szociális intézménynél dolgozik, diplomájának megfelelően. Munkáját megszakítva, öt évig otthon volt a két gyermekével, akik egymás után születtek. A pár éves- gyermekekkel való- otthoni lét után úgy élte meg, hogy nehéz visszatérnie az eredeti munkájához. A megváltozott családi szerepen túli nehézség, hogy munkahelyén kiesett a gyakorlatból. Ráadásul a rendszer több szinten átszerveződött, sok új dolgot kellett megtanulnia. Több időre volt szüksége, hogy visszarázódjon a munka világába és egyensúlyt találjon a munka és családi élete között.

Magam – három gyermekes anyaként -teljesen megértettem ezt az élethelyzetet. Gyógyító énem gyorsan rá tudott hangolódni Klárára és  problémájára. Azt éreztem akkor tudok hasznos lenni, ha teljesítem a kérését és táppénzbe veszem, ahogy az ő szükséglete kívánta. Azt gondolván, hogy ha több ideje van, akkor fokozatosabban tud visszatérni a munkájához, amit egyébként, elmondása szerint, szeretett. Néhány hónap múlva egészségesen, visszatalálva a felnőtt létbe, boldogan fogja majd nevelni a gyermekeit miközben munkáját is el tudja látni. Ez a kép volt a fejemben, amikor a táppénzes papírt először megírtam neki.

Azt csak nagyon finoman pendítettem meg, már az első találkozásunknál, hogy lehet, hogy érdemes lenne más munka után néznie. A szociális területen való jelenlét nagy pszichés stabilitást igényel. Bár nem ismertem az előtörténetét, az már az első találkozásunkkor kiderült számomra, hogy ő nem rendelkezik ezzel a szükséges pszichés stabiltással most. Nagyon szorong, depressziós tünetei vannak. Még gyógyszert is kért depressziója kezelésére. Beállt a sorba, hogy pszichológiai segítséget is kapjon egy viselkedésterapeutától.

A megértő ráhangolódásommal és készséges táppénzbevételemmel kezdődött a hosszú kálváriánk. Fokozatosan derült ki számomra, hogy Klárának folyamatosan vannak betegség tünetei. A szüléseitől, a gyermekeitől, a megváltozott családi szereptől függetlenül is. Folyamatosan és már régóta.

A leggyakoribb ok, amiért a rendelőket felkeresi az az, hogy irritációt érez a torkában és folyamatosan be van dugulva az orra. Az utóbbi években sokszor vizsgálták röntgennel az arcüregeit. Többször tenyésztették a váladékot a torkából. Fogorvossal, logopédussal, neurológussal találkozott, amikor a fül-, orr-, gégészek már nem tudtak mit vizsgálni rajta. Legutóbbi időkben azért keresi a rendelőket, mert úgy érzi valami gombák tenyésznek a bőrén, amik irritációt okoznak. Ezért többször tettünk kísérletet állítólagos bőrgombáinak tenyésztésére is.  Soha nem találtunk semmiféle  eltérést, semmiféle baktériumot, gombát vagy egyéb élősködőt a még oly beható és rendre ismétlődő vizsgálatokkal sem.

A mi kapcsolatunk fokozatosan romlott el, ahogy egyre inkább a kihasználást éreztem és nem a segítségkérést arra, hogy valódi változás jöjjön az életébe.   Kihasználta orvosi pozíciómat, hogy írásbeli igazolást kapjon arról, hogy ő beteg és munkaképtelen. Többször tettem kísérletet arra, hogy átlendítsem az ingát,  hogy hasznosnak is érezhessem magam.  Ezért mindenfélét kipróbáltam ami arra irányult, hogy kiderítsük a tehetetlenségének a valódi okát. Próbáltam segíteni neki végig gondolni mi az, amitől nem tudott visszatérni a munkájához és amitől folyamatosan különböző testi panaszokkal kellett a rendelőkben megjelennie. Sajnos semmire sem jutottam. Minden olyan irányú hatásom, ami arról szólt, hogy más mederbe átlépve, más szemszögekből ránézve az élethelyzetére, érzelmeire, tüneteire betegségének vége lehetne- lepattant róla. Nem is  értette, mit akarok. Nem akart magáról és az érzéseiről, gondolatairól beszélni. Azért jött az orvoshoz, hogy a testi tüneteit vizsgáljuk ki és adjunk rá kezelést és persze igazolást arról, hogy ő beteg. Az a  jövőkép, hogy élhetne egy olyan fiatalasszonyhoz méltó életet, akinek szép családja van, támogató férjjel, egészséges gyermekekkel, kedvelt munkával, anyagi biztonságban egyáltalán nem érintette meg. Tíz körömmel ragaszkodott betegségeihez és ragaszkodik folyamatosan a beteg státuszához. Az egészségügy különböző szereplőit folyamatosan használta és használja annak bizonyítására, hogy ő beteg.

Próbálkozásaim csak még erősebben hajszolták őt bele a testi szindrómákba. Olyan erős volt az ellenállása, a változással szemben, hogy egyszer még a férjét is behozta a rendelőbe. Megszervezett egy találkozót a főnökömmel, a rendelőnkben dolgozó táppénzes ügyekben segítő koordinátorral és velem, mint táppénzhez igazolást író orvosával. A munkatársaimnak és a férj bevonásának az volt a célja, hogy bebizonyítsa, hogy én nem végzem jól a munkámat, mert nem írok elég jó táppénzesigazolást. Ezért utasította vissza a Társadalom Biztosító, hogy táppénzt fizessen neki a fél éves, vagy még hosszabb táppénzes időszak után. Ő nem munkaképes egyáltalán. Ha a Biztosító ezt nem érti meg, akkor annak egyedül a táppénzt író orvos alkalmatlansága az oka, aki nem ír elég jó igazolást.

Tudom, hogy Klára és a hozzá hasonló emberek  alapproblémája,  hogy nem képes, vagy csak nagyon nehezen tud kimozdulni ebből a viszonylatrendszerből.

Olyan előnyökkel jár e beteg helyzet, amely rövid távon megoldást ad a problémájára. Ezeknek az embereknek csak a megfelelő terápia tenné lehetővé, hogy egy más útra terelődve , tényleg segítséget nyújtó beavatkozást el tudjanak fogadni.

Háziorvosi szempontból nehezíti a valódi kezelést, hogy gyakran váltanak „szolgáltatót”. Amikor már küszöbön van a szemléletváltás , amikor már minden beteg által bejárt utat végig jártunk és nincs más már hátra, mint elfogadni az orvos által javasolt szemléletváltást , ami valódi változást hozhatna a helyzetben, akkor gyorsan  orvost, szolgáltatót váltanak és ilyenkor tudják elölről kezdeni, illetve folytatni a saját eddigi jól megszokott, kihasználó működésüket.

Hasznosság érzésem pusztán ilyen helyzetekben csak abban rejlik, hogy elég jó eszköz tudok lenni számára, amivel a saját erejét és kompetenciáját megtapasztalja. Hagyom, hogy használja orvos szerepemet, pozíciómat. Azt csak remélni tudom, hogy a megtapasztalt erejével egyszer mégiscsak képes lesz  valódi gyógyulására.

Klára esetében például meg tudtam csodálni azt a hatékonyságot és erőt, amivel  azt a találkozót megszervezte a férje és a munkatársaim-köztük a főnököm- jelenlétével.

Őszintén szólva nagyon kimerítő dolog puszta eszköznek, szerepnek lenni. Sok türelemre és erőre van szükségem ilyenkor.

Ha kibírom ezt a terhelést akkor tudom az ingát átlendíteni a hasznosság pólusra.

Te találkoztál már ilyen beteggel? Te hogyan tudsz váltani? Hogyan tudod ilyenkor hasznosnak érezni magad? Oszd meg velem légy szíves, hogy Te hogyan működsz, gondolkozol, érzel és cselekszel ilyen esetekben?

A kihasználtság és hasznosság:

ez az a két pólus amely meghatározza az egyik olyan tengelyt amelyen a gyógyító énem lélekingája mozog.

Néhány konkrét esetemen keresztül szeretném jobban érthetővé tenni, mire is gondolok.

Amikor Éva, a hatvan év körüli nő, – aki eddig egyébként még sosem keresett meg- egy napon hasi panaszokkal és citromsárgán megjelent a rendelőmben rögtön tudtam, hogy itt nagy baj van.

Annak ellenére, hogy egy május elsejével bővített hosszú hétvége előtti délután volt, sikerült azonnali kivizsgálást indítanom.  A hétvége utánra már meg is volt a kérlelhetetlen diagnózis: inoperabilis epehólyagrák. Mivel semmiféle gyógymódot nem tudtak a betegnek ajánlani, egyből haza is küldték.

Ekkor kapcsolódott össze az én életem Éváéval, egy rövid időre.

Éva a velünk szomszédos utcában lakott, férjével. A betegség diagnosztizálása után házuk átalakult egy alternatív gyógyászati központtá.

Legfeltűnőbb egy több emeletes dexion salgo állvány volt, négy-öt hosszú polccal. A polcokon a különböző életkorú búzafűtelepek ültek cserepekben. Alul a legöregebb, leghosszabb szálú, legzöldebb füvek és felette a rövidebb, zsengébb hajtások. Naponkénti sorrendben.

Már nem emlékszem pontosan mit csináltak ezekkel a hajtásokkal. Azt hiszem néhány napig nevelték a füvet és egy bizonyos napon a levet kipréselték a megfelelő életkorú növényből, hogy a beteg asszony megihassa azt, mint  rákot gyógyító szert.

Én sem nézhettem tétlenül ezt az elmúlási folyamatot. Mint háziorvos infúziót írtam fel neki, hogy a kiszáradást és a gyakori hányásokat csökkenthessük.

Minden nap, rendelés után, az esti órákban átballagtam hozzájuk, bekötöttem az infúziót. A folyadék a görcsoldó, fájdalomcsillapító gyógyszerekkel együtt körülbelül egy óra alatt folydogált le.

Addig ott ültem az ágya mellett és beszélgettünk.

Azaz csak beszélgettünk volna. Éva és a férje részéről ez egy alkalom és lehetőség volt arra, hogy az ő hitükre és világlátásukra megtéríteni szándékozó, egyoldalú beszédeket tartsanak. Mindennap bő egy órán keresztül, – mint egy áldozat a pók hálójában ülve – kénytelen voltam hallgatni annak a szektának amelyhez a házaspár tartozott a sarkos, kiélezett, ellentmondást nem tűrő kijelentéseit. Időnként kinyomtatott szövegeket és képeket is mutogattak, hogy még jobban érzékeltessék és illusztrálják a mondanivalójukat.

Nagyon kiszolgáltatottnak és éppen ezért kihasználtnak éreztem magam. Furcsán hangzik, hogy a haldokló nő ágya mellett ülve én éreztem magam kiszolgáltatottnak, de tényleg így volt. Olyan szellemi nyomás nehezedett rám, ami nagyon nehézzé tette az amúgy sem könnyű helyzetet.

Nem lehetett érvelni, nem lehetett a másfajta gondolataimat megosztani.

Kihasználták a lehetőséget, hogy nincs alkalmam elmenekülni a szóáradat elől. Türelmesen végig kellett hallgatnom minden este az az napi pönitenciát.

Tudtam,  hogy nincs menekvés: az infúziónak le kell folynia, azt nem lehet máshol és máshogyan megoldani. Csakis úgy, hogy én közben ott vagyok és jelen vagyok. De az, hogy végig kellett hallgatnom, mindennap,  a szektájuk -szerintem nagyon rigid -tanítását ezt nagy kihasználásnak éltem meg.

Viszont belegondoltam, hogy ezzel a meghallgatással lehetőséget adok nekik arra, hogy az ő általuk leginkább hatékonynak tartott megküzdési stratégiával harcoljanak meg a  rákkal és Éva közelgő halálával.  Láttam, hogy milyen fontos nekik, hogy mindezt  ilyen módon elmondják nekem. Láttam, hogy megkönnyebbül a lelkük, amikor én meghallgatom őket.

Ettől tudtam magam hasznosnak érezni.

Így tudott a lélekingám átlendülni a kihasználtság pólusról a hasznosság pólusára.

Amíg Éva élt -azalatt a pár hét alatt – ez mindennapi küzdelem volt számomra. Esténként, mielőtt átballagtam hozzájuk, hogy lefolyassam az infúziót, a hosszú munkanapok végén, fel kellett magam vérteznem a szóáradat előtt és meg kellett erősítenem magam hogy lélekingám a hasznosság pólusához legyen közel.

Te mit gondolsz erről?

A további írásaimban más példákat is tudom illusztrálni ezt a kihasználás-hasznosság tengelyt